…a hangod közönyös, több, flegma és durva, nem értem, miért, nem értem hogy lehet ez, mikor annyira szeretlek, és azt mondod te is, hiszek neked, meztelen a lelkem előtted, olyan kiszolgáltatott vagyok, oly sebezhető, a durva szó keményen felsérti a gyenge fátyolborítást, ömlik a vérem, de te ezt nem láthatod, legfeljebb érzed, de ellököd a sejtést, mert tudod, hogy elég egy bocsánatkérés, és máris minden rendben, hiszen szeretlek, mert mindennél fontosabb vagy nekem, az életem, hogy szeretsz, nekem te vagy a kedvesem.
De most még nem volt megbocsátás, még nem volt félszeg mosoly, a telefon a kezemben, még a fülemben csattan a türelmetlen „Na csá”, csak ülök némán, már megint elered a könnyem, nem értem, hogy miért kell, miért jó ez neked.
Hangod a bensőmben, lelked nagyon messze, minden szó, minden másodperc egyre távolabbra lökte. Egymagam vagyok a homályos szobában, a büszkeségem darabokra esve, a megalázkodás, a kedves szóra éhezés össze-vissza törte.
Azt mondtad vigyázol rám, és én eléd álltam, mint naív gyermeked, ki tudatlan, és bízik az okos felnőttben. Nyújtom a kezem: „kérlek vezess, fogd meg…”, és te mosolyogva megcsókolod, néha megszorítod, aztán durván ellököd, pofonként kapom a szavakat az éteren át, a technika átka, a telefonban lehetsz személytelen és gyáva, én meg a marha, akit saját testőre kíméletlenül szúr hátba…
2003.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése