2010. november 9., kedd

Kismadár

A hatalmas folyosóablakokon szinte zúdult be az aranyvörös alkonyi fény. A hófehér ablakkeretek megnyúlt árnyai furcsa mintázatokként rajzolódtak a halványzöld falakra és az osztálytermek kimustrált ajtajaira. Fülledt, meleg kora nyári este volt, a bizonyítványosztás napja. Néma csönd. Már réges-régen hazament mindenki. A lépcsőházban csak a takarítónő munkájának ismerős zajai visszhangoztak.
A második emeleten ücsörögtem a fizika előadó előtt, a piszkosszürke padlón, ölemben a könyvecskével. Hátamat az öreg ajtónak döntöttem, és lehunyt szemmel élveztem, ahogy a napsugarak cirógatják az arcomat. Csukott szemhéjaim mögött is narancsot és püspöklilát láttam. Ha csak résnyire nyitottam szemeimet, rezgő pilláim hegyén szivárványszín pillangók táncoltak.
Elmélkedtem, és mégse gondoltam semmi konkrétra. Jó volt ott ülni, nagyon jó. Egészen zsibbasztó érzés.
Magányos félálmomból magas sarkú cipők kopogása riasztott fel. Kinyitottam a szemem, és a léptek irányába néztem, úgy, hogy még véletlenül se kelljen megmozdítani a fejem. A másodikos Kradácz Marcsi közeledett bátortalanul, akit csak felületesen ismertem. Volt valami rémisztő abban, ahogy rám nézett. Mint egy fuldokló a feléje nyúlóra. Mi lelte ezt a lányt?-- kérdeztem magamtól minden részvét nélkül. Ahogy közelebb ért, láttam csak, hogy milyen sápadt. Vékonysága valahogy még törékenyebbnek, még áttetszőbbnek tűnt. Odajött hozzám, nem szólt semmit, leült velem szemben az ablak alá. A besütő nap ragyogó glóriát vont ébenfekete göndör haja köré. Dacosan elhúzta telt ajkait, állát előreszegte, és kihívóan megszólalt:
-- Megbuktam biológiából!
A szemem elkerekedett, csodálkozva néztem madárszerű arcába. A döbbenetem csak még jobban felbátorította, vészjóslóan folytatta:
-- Kettesem van latinból és kémiából.
Én, aki mindig tudok a szavakkal bánni, csak bámultam, nem voltam képes megszólalni. De lehet erre bármi értelmeset mondani? - Akkor meg jobb, ha hallgat az ember.
Marcsi teljesen zavarba jött, a cipője hegyes orrát nézegette, és közben rágta a körmét. Arcát elborította a szégyen pírja.
-- De a többi jegyem ötös, az összes, még a fizika is...-- tette hozzá egészen halkan.
Most már végképp nem értettem semmit, de visszanyertem a hangomat:
-- Mégis, hogy lehet ez? "Kradácz Mária, az országos latin fordítóverseny győztese - idéztem az igazgató tavalyi évzáró beszédéből --, a városi kémiaverseny második helyezettje, aki dicséretben részesül biológiából is, iskolánk egyik legnagyobb büszkesége." És most megbuksz biológiából, a másik két tárgyból pedig kettesed van... Ekkora rontást még szándékosan se lehet véghez vinni.
-- Hát nekem sikerült.
-- Úgy érted, szándékosan csináltad?
-- Igen, szándékosan- és erre még büszke is volt.
-- De hát miért??? -- "Ez a lány valószínűleg megőrült"—gondoltam, és egyre jobban feléledt bennem az érdeklődés.
-- Mert nem akarok orvos lenni- jött a leheletszerű felelet pár másodpercnyi csönd után.
Kezdett halványan körvonalazódni előttem Marcsi tragédiája.
-- Nem akarok, érted?! Nem, és kész! Pilóta leszek, csak ezt akarom! -- kivörösödött az arca, teljesen lázba jött, szinte kiabált, és erősen gesztikulált. -- Repülni, el, messze, bejárni a világot, mindent, földet, vizet, eget, látni az összes országot, megismerni az összes embert! Csak el, el innen, messze, nagyon messze...
Szánalmas zokogásban tört ki, felhúzta a lábát, vékonyka karjaival átölelte, és elfojthatatlanul sírt, hangosan, ahogy a kisgyermekek szoktak. Tényleg megsajnáltam, felálltam, és átültem mellé, ügyetlenül átöleltem keskeny vállait.
-- Ne sírj- kérleltem a kétségbeesett lányt --, ne sírj. A könnyek nem hoznak megoldást a problémákra. Ez az, gyerünk, nézz rám, nézz a szemembe. Szépen mondj el mindent, jó? Majd csak kitalálunk valamit -- próbálkoztam bizonytalanul.
-- Igen... elmondom... elmondom... -- rebegte óriási szipogások közepette.
Letörölte a könnyeit, kifújta az orrát, és belekezdett.
-- Az édesapám orvos, az anyukám az asszisztense. Magánklinikájuk van a város szélén. Kinn a zöldövezetben. Gyönyörű, modern, új épület, nagy kerek ablakokkal. Mégis, olyan hideg, olyan kegyetlenül szilárd, mint egy börtön. De ők imádják... Minden pénzüket belefektették, minden idejüket ott töltik. Nekem is az a második otthonom. Már kiskoromban játszótér helyett a klinika kertjében futkároztam. Külön szobám van ott azokra az estékre, mikor anya és apa ügyel, nem akarják, hogy egyedül legyek otthon. Nem szeretik, ha nem vagyok kéznél, szinte sehova sem engednek el, mert aggódnak. Nyolcra legkésőbb mindig otthon kell lennem. Nincs is túl sok barátnőm, szóval amúgy se lenne kikkel eljárni, a probléma tehát lényegében megoldottnak tekinthető...
Itt elcsuklott a hangja, próbálta leküzdeni a hangjában bujkáló sírást. Az eszébe sem jutott, hogy azért nincsenek barátai, mert soha nem mozdul ki, és nem ismer meg új embereket.
Szegény Kismadár! Kalitkába zártak...
-- De ne hidd, hogy nem szeretnek, mindent megadnak nekem, drága ruhát- mutatott végig utolsó divat szerinti szoknyáján és finom selyemblúzán-, bútort, könyveket. A legjobb különtanárokhoz járatnak, és egyáltalán, bármit megvehetek, amit csak akarok...
Szegény kismadár! Arany kalitkába zártak...
-- Még életük értelmét, a klinikát is nekem adják. Már születésemkor eldöntötték, hogy belőlem csak orvos lehet. Mikor kiderült, hogy természetes tehetségem van a biológiához, a kémiához és a latinhoz, már előre örültek, hogy az ő kislányuk majd milyen könnyen megtanulja a medicinát és az anatómiát. De én nem akartam medicinát és anatómiát tanulni! 8 évesen utaztam először repülőgépen, és azóta csak egy vágyam van: hogy egy napon én irányíthassam ezt a hatalmas gépet a felhők felett. Anyáék reménykedtek benne, hogy ez csak egy múlandó dili. Mikor azonban látták, hogy komolyan gondolom, egyszerűen megtiltották, megtiltották!- Újra könnyek gyűltek a szemébe.- De én nem adtam fel, nem tudtam feladni. Megvettem az összes ezzel kapcsolatos könyvet, megnéztem minden dokumentumfilmet, és hatalmas kínszenvedések árán ötöst szereztem fizikából, abból a tárgyból, amihez soha nem volt tehetségem, és gyakran érthetetlen számomra.
Szegény Kismadár! Aranykalitkába zártak, és eltörték gyönge szárnyad...
Összeszedte magát, és folytatta:
-Egy egyetemista srác a különtanárom, hihetetlenül okos, nagy koponya és kicsit elvont figura, szakadt cuccokban. Sokat beszélgettünk, segített nekem rájönni, hogy eddig hiába tettem meg mindent a szüleim kedvére, hiába voltam minden orvosira szükséges tárgyból színötös, engedelmes jókislány, nem hagytak nekem semmi teret az önmegvalósításhoz, sőt azt mondták: "Kislányom, ezt azért el is vártuk." Ilyenkor üvölteni tudnék! Jó, ha így nem tudom elérni a célom, legyen másképp. Szándékosan rontottam mindenből, és hajnalig kimaradoztam otthonról, össze-vissza hazudoztam. Először megdöbbentek a változáson, majd dühöngtek, s mikor látták, hogy nem tehetnek semmit, kétségbeestek, utána úgy döntöttek, hagynak, majd csak lecseng ez a kis lázadó korszakom.
Szegény Kismadár! Aranykalitkába zártak, eltörték gyenge szárnyad, vergődéseidre és halálkiáltásaidra nem figyel senki.
-De nem fog lecsengeni, azt várhatják! Legalábbis amíg Levente velem van.
-Ki az a Levente?- akkor szóltam közbe először.
-Ő a fizikatanárom, illetve most már sokkal több. Fantasztikus társaságba vitt, igazi barátok közé, akik úgy fogadnak el, ahogy vagyok. Hajnalig üldögélünk a sötétben a rakparton, kábulatban, több testben egy lélek. Megtanítottak, hogy másképp is lehet repülni, nem csak géppel. Úgy, hogy még csak el sem emelkedik a testünk a földről.
Rossz érzésem támadt, hova került ez a Marcsi? Még egy halvány reménysugárral a hangomban tettem fel a nagyon hülyén hangzó, a felénél elhaló kérdést:
-A képzelet szárnyán...?
-Így is mondhatjuk- ,felelte keserűen mosolyogva- kis rásegítéssel a képzelet szárnyán.
Azonnal rájöttem, hogy miről van szó.
Szegény Kismadár! Aranykalitkába zártak, gyenge szárnyad eltörték, vergődéseidre és halálkiáltásaidra nem figyel senki, kidobtak az útszélére, megvakítottak, hogy soha ne találd meg a hazavezető utat.
-Jaj, Marcsi! Mit tehetnék érted? Nem segíthetek, ha te nem akarod. Ha pedig akarod, akkor először is hagyd ott ezt a szörnyű társaságot, és...
Felgyülemlett szemében az indulat, felpattant, és a szavamba vágva üvöltött, szikrákat szórt a szeme:
-SOHA! Soha, érted? De hogyan is értenél bármit is, ha ezt kéred tőlem! Ők az egyetlenek, akik törődnek velem, akiket érdekelnek a vágyaim, ha repülőgépet nem is adhattak, legalább adtak valami mást, legalább adtak!
-De Marcsi...
-Ne, ne szólj hozzám! Hagyj békén, soha többé nem akarlak látni! Ostoba voltam, hogy azt hittem, megértesz!
Mielőtt bármit tehettem volna elviharzott, és csak a cipője kopogása visszhangzott a gránit lépcsőn.
Szegény, szegény Kismadár!
Én is elsírtam magam...

A nyár gyorsan eltelt, az elején még rengeteget gondolkodtam Marcsin, azután egyre kevesebbet, végül már egyáltalán nem gondoltam vele. Fel akartam néhányszor hívni, de a büszkeségem nem engedte. Ezt életem végéig bánni fogom.
Kéthetes családi nyaralásunkból augusztus utolsó napjaiban tértünk haza. Két levél várt, az egyik a barátnőmtől, a másikra nem írtak feladót. A barátnőm levelét bontottam fel először, aki a legújabb fiúügyeiről tudósított tizennyolc oldalon keresztül. Azután feltéptem a másik borítékot, egy cetli hullott ki belőle, amin apró, szálkás betűkkel ez állt:

"Bocsáss meg, amiért kiabáltam, és szó nélkül elrohantam. Te tényleg rendes voltál, csak segíteni akartál. Nagyon ostobán viselkedtem. Ne aggódj tovább miattam, ha elég bátor leszek, és tudom, hogy az leszek, örökre sikerül megoldani a problémáimat. Még egyszer bocsánatot kérek. Üdvözlettel:
Kradácz Mária"

Néhányszor még átfutottam rajta. Örültem, hogy talán egyenesbe jön ez a lány. Éreztem némi lelkifurdalást, amiért eddig nem hívtam föl, és ugye az sem mondható, hogy halálra aggódtam volna magam. Berontottam a nappaliba, és azonnal kikerestem a telefonkönyvből Kradáczék telefonszámát. Őrült erővel nyomkodtam a gombokat. Kicsöngött párszor, azután halk kattanás: felvették.
-Kradácz János vagyok, tessék.
-Jó estét kívánok, Marcsival szeretnék beszélni, az egyik barátnője vagyok.
-Marcsival?- elcsuklott a hangja.
-Igen, igen, Marcsival. Talán rossz számot tárcsáztam?- görcsbe rándult a gyomrom, rossz előérzet kerített hatalmába.
-Marcsi meghalt- hallatszott nagysokára a fojtott férfihang - a múlt héten temettük.
Ezt nem tudtam felfogni. Kiszállt a lábamból minden erő, le kellett ülnöm.
-De, de hogy, hogyan?
-Rossz társaságba keveredett. Nem tehettünk semmit. Mindene megvolt, nem tudom, hogy tudták azok az állatok az én szerető, engedelmes kislányomat odacsábítani. Csakis erőszakkal. Mindent megadtunk neki, mindent. Mégis kábítószerfüggővé tették. Egy alkalommal kábulatában kiugrott a hetedikről. Nem értem, miért nem fordult hozzánk segítségért, mikor mi olyan jó szülei voltunk...
Nem tudtam hallgatni tovább az önámító apát, lecsaptam a telefonkagylót. Döbbenten ültem, meredten néztem a semmibe.
A Kismadár elrepült.

1999. március

2 megjegyzés:

  1. Ezzel a novellámmal 1999. április 16-án országos novellaíró pályázatot nyertem, melyet a Móra-év alkalmából rendezett a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Gimnázium.
    Köszönet a sok biztatásért tanárnőmnek, Fabulya Andreának.

    VálaszTörlés