Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond

A fiam augusztusban ünnepelte a 19. születésnapját. Egy fejjel magasabb nálam, már kinőtt a kamaszkori sutaságból, de még nem kész fiatalember. Egy fejjel magasabb nálam, néha csak nézem, hogy hogyan nőhetett ekkorára, és el se tudom hinni, hogy ő ugyanaz a 3 kilós, pirított cukor illatú, szuszogó gombóc, akinek nem is olyan régen a baldachinos bölcsője felett álltam. Egy éve felnőtt korú, talán kicsit hátra is dőltem, megtettem, amit megkövetelt a haza, felneveltem, felvették a főiskolára, mostmár a saját sorsának a kovácsa. Talán ezért döbbentett meg az a fojtott hangú telefon, amit tegnap éjjel kaptam.
- Anya, Pécsen vagyok. Mit csináljak? Zsuzsi szakított velem.
- Micsoda, mi van, drágám, Zsuzsi, szakított, és hogy kerültél Pécsre?
- Miután elmondta, hogy vége, hazautazott a szüleihez. Én meg utána jöttem – habogta a kagylóba.
- Utána mentél? Pécsre? Értem, és mi történt? Hol vagy most?
- Hoztam neki virágot. De nem kellett a virág. Azt hittem kibékülünk, ő meg elzavart. Az apja zavart el. Igaziból nem is akart látni. Azt hittem kibékülünk… Azt hittem, ha teszek valami romantikusat…
Sírásba fulladt a beszámoló. Én meg csak néztem az órát, hajnali fél egy volt. És hihetetlenül groteszknek éreztem az egész jelenetet. Ahogy ülök a sötétben, és a majdnem felnőtt fiam sírása kőgombócot nyom a torkomba.
- Drágám, ne sírj, kérlek kicsim, szedd össze magad… - de éreztem, erőltetett a próbálkozás.
Hallgatás. Hosszú, jeges másodpercek.
- Szívem, - szólalok meg újra – hol vagy most? Mikor megy vonat?
- Nem tudom, nem tudom. Anya, én nem akarok tovább élni nélküle. Nekem ő a mindenem. Én nem tudom, hogy mit teszek, ha ennek tényleg vége.
- Mit teszel, mit teszel, nem teszel semmit! Főleg nem valami ostobaságot, szépen felülsz hajnalban az első vonatra, és visszajössz Pestre! Hallod? Majd itthon megbeszéljük!
- Nem tudom, nem tudok…
Éles sípolás, katt, a telefonja lemerült. A sötétben tapogatom a villanykapcsolót, remeg a kezem, a gyomrom, a szívem. Én se tudom, hogy mit tegyek. Mit mondjak? Mit csináljak? Mivel teszek jót, ha beleavatkozom? (Szívem szerint széttépném azt a kis lotyót…) Vagy ha hagyom, hogy maga küzdje meg élete első szerelmének konfliktusait, és gyötrelmeit? Mi ilyenkor egy anya dolga?
Míg gondolataim sorában idáig jutok, előtűnik egy kép. A kisfiam másfél éves, a játszótéren vagyunk. Odatotyog egy másik gyerekhez, és szeretne ő is játszani a dömperével. Mikor megfogná a kis játék kerekét, a másik gyerek felkapja a dömpert, és azzal együtt boxol bele a nála egy fejjel alacsonyabb kicsinyem mellkasába. Villámló szemekkel üvölt rá: nem, nem, nem!!!. Engem elfog a kétségbeesés, csak állok a homokozó szélén megfagyva, és azon gondolkodom, hogy mit mondjak? Mit csináljak? Mivel teszek jót, ha beleavatkozom? (Szívem szerint széttépném azt a kis fattyút…) Vagy ha hagyom, hogy maga küzdje meg élete első játszótéri konfliktusait? Mi ilyenkor egy anya dolga? Óráknak tűnő másodpercek múlnak el, mikor végre a lábam magától mozdul, odaröppenek, felemelem a gyermekem, a másikhoz nem szólok semmit, nem mondom, hogy nem szabad, nem kiáltok rá, csak odébb megyünk, magamhoz ölelem, aztán a szemébe nézek, magabiztosan rámosolygok, és azt mondom: semmi baj! Gyere, játsszunk mást! Van itt annyi játék! A rémült madárkám csak néz, nem érti a helyzetet, nem volt ilyen élménye. Ne félj, a kisfiú most nem szeretne veled játszani. De gyere, nézzük meg azt a kislányt, aki ott tologatja a szép kis babakocsiját. A kicsi gyermekem szemében érdeklődés csillant, és már totyog is tovább, bátran, mint egy apró részeg ember a babakocsis kislány felé.
Ebben a pillanatban újra szól a telefonom.
- Anya, vissza tudtam kapcsolni még egy percre. Az állomásra megyek.
- Jól van drágám, menj csak oda. De nem kell megvárnod a vonatot. Felveszem a kabátom, és érted megyek! Hallod? Várj meg az állomáson!
És elindultam. Visszhangosan kopogott a cipősarkam a kihalt lépcsőházban, kezemben türelmetlenül csörrent a slusszkulcs, és ahogy kiléptem a házból az éjjeli levegőben pirított cukor illatát sodorta felém a szél…