Elég unalmas az életem. Erre tegnap jöttem rá, a 10 éves osztálytalálkozón.
Mert mégis, mit tudtam előadni? Megismerkedtem egy évfolyamtársammal, egymásba szerettünk, az iskola végeztével összeházasodtunk, lakást vettünk, amit törlesztünk, robotolunk, és ha minden jól megy, nemsokára lesz egy gyerekünk is.
Sablontörténet. Láttam, az egykor ismerős, mára már megtört tekintetekből az érdektelenséget.
Most is itt ülök a büdös metrón, minden nap ugyanaz a szürkeség, ugyanaz az arctalan tömeg. A munkahelyemen ugyanaz a robot, ugyanazok a problémák, ugyanazok a korlátolt emberek. Aztán egy napon megöregszem, és rájövök, hogy az életemet az ismeretlenség szürke, fullasztó homályos unalmában éltem le.
Nem! Hiszem, hogy nem ez lesz a sorsom! Próbálom magam mások szemével látni, de nem megy. Hála Istennek! Hiszen, ha jobban belegondolunk, nem hasonló sablonra vágyik minden ember?
Mert a valóság az, hogy romantikus, vadregényes szerelem a mienk, minden pillanata rózsaszín, narancs meg türkizszínű, emlék. Életünk első lakása valódi otthon, banán, virág és pörkölt kávéillatú fészek. Minden reggel figyelem az arcokat a metrón, mosolygok az emberekre, majd belépek az irodámba, ahol fontos feladatok, szakmai kihívások és támogatásra számító csapat vár. Ráadásul minden reményem megvan arra, hogy a szívem vágya teljesül, miszerint egy új életet hordok a szívem alatt, benne a jövőt, a megváltást, a fényt.
Itt ülök a metrón, néznek rám az emberek, néhányan visszamosolyognak a hétköznapi lányra, és senki sem tudja rólam, hogy az én életem izgalmas, tartalmas és boldog. Ugyanis ezek a dolgok fejben dőlnek el.
2010.11.11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése