Ha azon a fényes áprilisi délelőttön valaki arra sétált, egy alacsony szőke lányt látott narancssárga átmeneti kabátban, egy koszos, szürke, öt emeletes bérház előtt állni. A lány bizonytalanul ácsorgott, a körmét rágta. Odasétált a kapuhoz, majd kihátrált, és felnézett, aztán újra visszatért a korhadó faajtóhoz. Többször a kapucsengő után nyúlt, de nem csengetett. Végül összeszorította a szemhéját, és egy határozott mozdulattal megnyomta alulról a hatodik gombot a középső oszlopban.
Ez a lány én voltam.
Sokáig nyomtam a csengőt, mire végül barátságtalanul visszaberregett, és a kapu feltárult előttem. Nem bírtam kivárni a lift érkezését, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, lihegve értem a harmadik emelet gangjára. A leghátsó ajtóban ott állt egy koszos, ápolatlan alak, hanyagul az ajtófélfának támaszkodva. Lassítottam a lépteimen, és megpróbáltam összeszedni magam. Nagyobb görcsgombóc már nem lehetett volna a gyomromban.
Azt sem tudom, hogyan jutottam végig a körfolyosón, de egyszer csak ott álltam a felém tornyosuló pacák előtt. Nem mertem ránézni.
- Édesanyám meghalt – szakadt ki belőlem valami rekedt mondat-féle.
- Részvétem – felelte az érces, minden meglepetést nélkülöző hang – és én miben segíthetek?
- Mindig azt mondta, hogy apámon kívül csak egyetlen férfi ismerte igazán – néztem föl bátortalanul.
A pasasnak különös fény csillant a szemében, tudtam, hogy már tudja.
- Boróka. Szabadi Boróka. – ízlelgette anyám lánykori nevet óvatosan. Majd felrezzent emlékei közül, furcsán nézett rám, mintha méregetne. Majd - Gondolom bejössz. – döntött helyettem.
Lassan indultam a félhomályos, dohos szagot árasztó lakás belsejébe. Amíg levetettem a kabátom (a cipőmet nem mertem levetni), ő félrerakott a kanapéról két bakelit lemezt, pár üres pálinkásüveget és néhány festékes tubust. A szoba tökéletesen jellemezte gazdáját. Hatalmas rendetlenség, kosz, műkandalló, festőállvány az ablaknál. Óvatosan ereszkedtem le a kanapé sarkára. Ő szembe ült egy óriási, puha fotelba.
- Nem hasonlítasz rá. – állapította meg. – Mit szeretnél tudni tőlem? – kérdezte kíváncsian.
- Hogy milyen volt. Milyen volt… fiatalon?
- Fekete hajú…
Csönd.
Még sok, sötét nyomasztó csönd.
Aztán elkezdte.
- Boróval a főiskolán ismerkedtem meg. Ő is festett, nem is rosszul. Mindig hangos volt, erélyes, felnőttes, szókimondó, egyenes és talán túl határozott. A szeme mindig mosolygott. Sokan szerették és még többen nem. Egyenesben volt, együtt élt a vőlegényével, csinos volt és szolid gyémántgyűrű ékeskedett az ujján. Apád eljegyzési ajándéka, gondolom. Néha összefutottunk, dumáltunk a festészetről, suliról, ilyesmi. Egész jól festett, komolyan. Valószínűleg egy jó fej srácnak tartott, akivel érdemes véleménycserét folytatni. Aztán eljött az utolsó év. Rég nem láttam már, mikor felhívott. A szomszéd csehóban vártam rá. Farmer volt rajta és zöld póló, ami még jobban kiemelte a kontrasztot fekete haja és zöld szeme közt. Le volt fogyva, és a szeme már nem mosolygott. Egyszerre volt meglepő és ijesztő az arckifejezése. Némán leült, nagyra meresztette a szemét. Arról beszélt, hogy nem biztos abban, hogy azt az életet éli, amire vágyik. Bár látszólag mindene megvan, mégsem boldog. Valami különlegeset, izgalmasat szeretne, olyan dolgokat, amiket még sosem próbált ki. Külföldre utazni, kábítószerezni, részegen szeretkezni, sztriptízt táncolni… Gondolom megdöbbentő a mamádról ilyesmiket hallani, de te is ilyen korú lehetsz, biztosan tudod, hogy ezek nem voltak igazi vágyak, csak amolyan kétségbeesett kitörési kísérlet. Nyárra tervezték az esküvőt, de már abban sem volt biztos, hogy apáddal akarja leélni az életét, sőt, hogy férjhez akar-e menni valaha. Egyet akart, festeni. És kifejezetten jól festett. Próbáltam segíteni, hogy rendbe tehesse összekuszálódott életét, de tudtam, az ember ilyen helyzetben csak maga mászhat ki a gödörből, jöhetnek a jó tanácsok, de csak saját erőből lehet a gócokat feloldani. Sokat beszélgettünk, mindennap találkoztunk szinte. Elvittem pár helyre, megismerte néhány haveromat. Tetszett neki a züllött élet. Sokszor egy üveg piával moziztunk nála, mikor apád éjszakás volt. Máskor csak bevetettük magunkat a pesti éjszakába, és csak hajnalban kerültünk haza másnaposan. Közben rengeteget beszéltünk és még többet vitatkoztunk. Annyira egyedül érezte magát! És én is. Persze nem történt soha semmi köztünk. Mindig hangoztatta, hogy a kilengések ellenére szereti apádat, és nem tudja nélküle leélni az életét. A mai napig sem tudom, hogy szegény ember mennyit látott ebből a botrány-korszakból, tudott-e róla egyáltalán bármit is. De szerintem biztosan. Csak végtelenül türelmes volt, tudta, hogy anyád fiatal hozzá, idő kell neki, de érdemes rá várni. Boró nagyon tehetséges volt. Kitűnően festett… Egy éjjel a rakparton konyakoztunk. Hátradőltünk a lépcsőn, átkaroltam, ő meg hozzám bújt. Belélegeztem a haja illatát. Ha éreztem is bárkit valaha olyan közel magamhoz, mint akkor őt, azt sem úgy. Tudtam, hogy nem tudnám boldoggá tenni. Nézz körül, nem ilyen életre termett, mint amilyet én élek. Nagyon különleges, és ellentmondásos volt ez a – talán barátság. Emlékszem, másnap hó esett, pedig már április volt. Valami furcsa lebegett a levegőben. Estére már beborította a fehér palást az egész várost. Egyszer csak anyád állított be hozzám. A gyönyörű ében haja zilált volt, a tekintete zavart. Még kabátot sem vett. Látszott, hogy rohant. Azt mondta, hogy nem bírja tovább apád mellett ezt a nyugdíjas tempót. Ebből már tudtam mi következik. Elfordultam, kibámultam az ablakon a hóesésbe és az asztalba kapaszkodtam. Néztem ahogy elfehérednek az ujjaim a heves szorítástól. Csönd. Veled akarok lenni – suttogta. Újra csönd. Lehet, hogy most teszem tönkre az életem, de nem érdekel! – kiáltotta. Dermesztő volt a csönd. Azt hiszem szerelmes vagyok beléd…-lehelte kétségbeesetten. Mikor adtam én valaha okot arra, hogy azt feltételezd, én is így érzek? – feleltem hidegvérrel, miközben attól tartottam letépem az asztallapot. Erőt véve magamon, hogy hitelesen tudjak a szemébe nézni, megfordultam. De már nem volt ott… Évekkel később küldött egy lapot, hogy férjhez ment és babát vár.
- Igen, van egy tíz évvel idősebb bátyám – leheltem kábultan – Anya mondta, hogy a diplomaosztó után többé nem találkoztak.
- De, még egyszer. Egyetlenegyszer találkoztunk… De már ez is régen volt, te még meg sem születtél.
Csönd.
- Gondolom, nem erre számítottál. Sajnálom – nézett a férfi borús arcomra.
- De igen, pontosan erre. Nem a tévedhetetlen anyámra, hanem az emberre… – és egyenesen az arcába néztem. Meglepett a látvány. Mintha a saját szemembe néztem volna…- nem mertem tovább gondolni. Sietve felkaptam a kabátom, és mielőtt a pasi bármit tehetett volna elköszöntem, és elmenekültem. Rohantam végig a gangon, le a lépcsőn, ki a szabadba, a levegőre.
Időközben beborult az ég, s mikor kiléptem a kapun hópelyhek kezdtek el szállingózni körülöttem és bennem…
2003. március 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése