Levél

Ezt az írásomat szertettel ajánlom Vicának és
Gábornak, akik a nehéz pillanatokban mellettem álltak.




Levél


Kedves Dávid!

Hosszú évek óta barátok vagyunk, és most nagy szükségem van a támaszodra, és segítségedre, hiszen Te már mindazon túl vagy, amiről most beszélni, illetve írni fogok. Bárcsak ne laknál ilyen messze tőlem, és személyesen mondhatnám el a problémáimat!
A felvételi időpontjának közeledtével ugyanis egyre idegesebb vagyok. Ez nem is a jó szó. Rettenetesen félek. Ha nem vesznek fel, az már önmagában is szörnyű csapás, és akkor még nem számoltam a tanárok és az osztálytárasak lenéző pillantásával, továbbá a rokonok szánakozó tekintetével. Ólomsúllyal nehezedik rám a felelősség: akár az életemet is elronthatom! Neked hogy volt lelkierőd átvészelni ezt az időszakot?
És ha felvesznek? Egy teljesen idegen közeg, távol az otthontól, a barátoktól. Persze tudom, ezzel több szabadság jár. Elkezdődik az önálló életem, amit türelmetlenül vártam, de most, hogy itt vagyok a küszöbén, megijeszt a dolog. Húznám még az időt. Még egy kicsit szeretnék gondtalan kislány maradni, akinek nincsenek komoly kötelezettségei, felnőttes problémái. Ott vannak a barátaim is. Hiába ígérjük meg, hogy nem szakadunk el egymástól, a kapcsolatunk a régi marad, nem fogjuk megtartani, észrevétlenül fogunk eltávolodni egymástól. Az egy-egy fokos eltérések az idő síkjában hatalmas szakadékokká szélesednek, végül észrevesszük, hogy már nincs közös téma, nincs miről beszélni.
Elég magányos vagyok. Se időm, se kedvem fiúkkal foglalkozni. Elvesztettem a hitem a „Fehérparipás Hercegben”. Mikor elindul a leányka a fiúk felé megtalálni az igazit, a neki valót, a tökéletest, még nem is sejti, hogy 10-15 év múlva ő is ott találja magát a többi nő robotszerű, gépies életében. Arra fog várni, hogy fogjon egy balekot, aki elveszi, eltartja, akinek szülhet két gyereket. Kétségbeesésében felruházza az eredetileg elképzelt álomherceg tulajdonságaival, emiatt folyamatosan csalódik, és mikor már végképp eloszlottak a légvárak áttetsző falai: elválik. Anya és apa is úgy indultak valaha, hogy biztosak voltak benne: ez a szerelem örökké fog tartani. Tíz évig bírták…
Már nem bízom az emberekben. A világ mindenkit arra kényszerít, hogy taktikázzon. Miért nem mutathatja ki az ember az igazi érzelmeit? Miért kell magunkba fojtani az örömünket, a bánatunkat? Hát nem úgy szép a világ, ha színes, és változatos? Miért a szürkeség és az egyhangúság vette át a hatalmat a képzelőerő felett? Ha valaki lázadni próbál ez ellen, mint én, azt kivetik maguk közül. Gyűlölik, talán irigyek is rá, mert ő szabad bír maradni. Sokkal kevesebb félreértés lenne a világban, ha nem kellene háromszor is meggondolni, mielőtt kimondunk valamit, nehogy kinevessenek, csodabogárnak nézzenek. De a legnagyobb baj az, hogy ha valakit könnyű szívvel a bizalmadba fogadsz, az visszaél ezzel. Te adsz, ő meg ezt nemhogy nem viszonozza, még el is vesz a lelkedből hitet, erőt, tartást.
Elolvastam a virágos naplómat a minap. És szinte fizikai fájdalmat éreztem a bensőmben. 14 évesen írtam. Olyan ártatlan, vicces, naiv az egész iromány! És mégis! A stílusban magamra ismerek. Hol van az a kislány? Hová rejthettem? Hogy nyomhattam el ennyire? Hogy alakulhatott át így? Egyre csak csalódom a világban újra és újra, de én újra és újra túlteszem magam a kudarcokon, optimistán, mosolyogva, tűrve, átvészelve, erősen továbbmegyek. De meddig? Mikor jön el az az idő, hogy azt mondom elég, és többé nem állok fel, nem tudok majd továbblépni, megtörten, fáradtan fekszem majd egy sötét sarokban, és csatlakozom a többi, „emberhez” a porba, a szennybe, az unalomba. Hogy mikor? Talán már a következő lejtő után.
Sok dologra nem vagyok büszke. Nagyon jól tudod, hogy mennyit hibáztam a szerelemben. És most azt látom egy papírlapon az én kézírásommal, hogy soha nem csókolnék meg olyat, akivel nem járok együtt, és soha nem járnék együtt olyannal, akibe nem vagyok szerelmes! Szerelem! Vicc az egész! Félek, hogy többé nem találok rá. De nem azért, mert nem lesz rá lehetőség, hanem mert nem merek majd, nem fogok tudni bízni. Ez rettenetes! És még nem vagyok tizennyolc! Hová lesz a világ, ha már egy tizennyolc éves lánynak ilyen gondolatai vannak?
Elvesztegettem az időt. Túl hamar elszállt. Néha fohászkodom: Isten! Állítsd meg az időt, forgasd vissza a kerekét, várj! Még annyi mindent szeretnék csinálni mielőtt felnőtt leszek!
Azért ne aggódj, nem teszek kárt magamban. Akkor sosem tudnám meg mi történt volna velem azután. Hülye indok, de egy olyan kíváncsinak mint én, alapos!
Látod? Fordul a kocka. Nem is olyan régen még én vigasztaltalak téged, én tartottam benned a lelket, és most Te vagy boldog, nekem van szükségem bátorításra, támaszra.
Mert rettenetesen félek a jövőtől. A jövőtől, amit nem látok. Sűrű, tejfehér köd borítja, amin csak néha tör utat magának egy-egy halovány fénysugár. Ha oda belépek, ki fog rám vigyázni? Vezetgetni? Oltalmazni? Senki. És ez félelmetes érzés.
Az előbb kimentem az erkélyre elszívni egy szál cigarettát. (Tudom, hogy utálod.) Most este háromnegyed tíz van. Tehát kimentem az erkélyre. Fülledt volt a levegő, és hallottam a békák tavaszi brekegését a holtág felől. Felhős az ég. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy nyár van. Igazi, párás, fülledt, meleg nyári este. Kinn ülök a parton, és hallgatom a békákat. A holdfény átsejlik a felhőkön, és megcsillan a fekete vízen. Nincsenek drogosok, szatírok, nincs szemét és büdös, csak a tiszta víz üde szaga, és a nyár nehéz illatát sodorja a langyos szellő. Egyedül vagyok. Mégsem, van velem valaki. Egy barátnőm? Nem. Az utolsó szerelmem? Nem, nem ő az. Ekkor a Hold kibukkan a felhők közül, és sejtelmesen megvilágítja a két ember arcát. Te vagy a másik. Csak Te és én a nyári éjszakában. A hangunk akaratlanul is suttogóra vált, halkan sugdolózunk, és néha fojtottan felkacagunk. A Hold újra elbújik egy furcsa alakú felhő mögé, a meleg szél finoman borzolja a fűzfa lehajló ágait, ami alatt ülünk. Lábunk előtt apró, finom, tarajos hullámokat vet a sötét, addig sima víztükör. Megborzongunk, mert csak rövidnadrág és póló van rajtunk, közelebb húzódunk egymáshoz, csöndben kacarászunk. Várjuk a hajnalt. Holnap új boldog nap virrad ránk a felhőtlen szabadság jegyében. Nincs mitől félni, nincs miért aggódni. Csak örülünk, hogy boldogok és szabadok vagyunk. Eszünkbe sem jut, hogy ez másként is lehetne…
Kinyitottam a szemem, a cigaretta leégett. A csikket biztonságos távolba hajítottam a szomszéd virágágyásába, az összecsukódott tulipánok közé. Elindultam befelé. Óvatosan becsuktam az erkélyajtót magam mögött. Még mosolyogtam a különös látomáson, aztán egy kis keserűség kúszott a mosolyomba, mert tudom mi áll még előttem, és csak kívánhatom ezt a képzeletbeli nyári estét, amire még hónapokat várhatunk. Azután a keserű mosoly is az arcomra fagyott: eljön-e valaha is ez az este, amikor teljesen gondtalanok lehetünk, és félelem nélkül gondolhatunk a holnapra?
Mikor találkozunk legközelebb? Ezt már annyiszor kérdeztem, és tudom, hogy te sem tudod a választ. Azért nagyon jó, hogy mindezt legalább levélben leírhatom neked. Te vagy a biztos pont a zavaros mindennapokban, és az egyetlen „lelki társam”- ha mondhatom ezt így. Csak nevetek azokon, akik azt mondják, nem lehet barátság fiú és lány között: nézzenek csak ránk. Hiszem, hogy köztünk tényleg örökre megmarad ez a fantasztikus kötelék. Ugye sosem hagysz magamra? Benned sosem fogok csalódni? Ennek a tudata elég lenne ahhoz, hogy továbbra is észrevegyem a világ hétköznapi csodáit, amikből erőt meríthetek az utam, az életem folytatásához. Szeretettel: A Te Gerdád

Szerzői utóirat: Gerda és Dávid öt év múlva összeházasodtak. Őszintén, tiszta szívvel álltak a közös élet előtt. Született két gyerekük. Boldogan éltek, amíg 10 év múlva el nem váltak…

2001.01.28.