A lord

Az egyik kedvenc könyvem Daphne du Maurier: A Manderley ház asszonya című remekműve. Érthető volt tehát az izgatottságom, mikor férjemmel a regényből készült musical előadására váltottunk jegyet. Ezt fokozta az is, hogy kisfiúnk születése óta nem igazán volt alkalmunk esti, intellektuális programokra kiruccanni. Így hatalmas lelkesedéssel sminkeltem magam, és öltöttem fel a legszebb alkalmi ruhámat. Kézen fogva mentünk a színházba, előtte forró feketét ittunk, és apró süteményt ettünk, és mikor felvonták a függönyt, csillogó szemmel vetettem bele magam a történet és a zene élvezetébe. Lebilincselő volt. Annyira magával ragadott az előadás, hogy mikor rebbenve körbepillantottam a félhomályos nézőtéren, akkor az egy irányba bámuló arcok látványa tűnt szürreálisnak, és a darab valóságosnak.
Ezt követően jó néhány napig nem tudtam szabadulni a hatás alól. Ráadásul igen kellemetlen, negatív gondolataim támadtak. Úgy éreztem, hogy bár boldog házasságban, sőt, immár boldog családban élek, ezzel le kellett mondanom annak a kamaszlánynak minden kalandos ábrándjáról, aki valaha voltam. Fájt, hogy én sosem fogok megismerkedni Monte Carloban egy szenvedő angol lord-dal, aki az első feleségét gyászolja, és az apám lehetne. Félreértés ne essék, soha nem cserélném el a drága férjem senkire, mégis sóvárogva vágytam arra a képre, ahogyan láttam magam húsz évesen, rajztáblával a kezemben a Francia Riviéra csipkés szikláin, egy jól öltözött, visszafogott, deresedő halántékú férfi karjában, aki arra vár, hogy megmentsem saját magától és a démonaitól.
A hétvégén elutaztunk, ha nem is a Riviérára, de Esztergomba egy kicsit kikapcsolódni. Sétáltunk a fő utcán, üldögéltünk a főtéren, kicsi fiúnk kergette a galambokat. Megvolt ennek is a kispolgári bája, romantikája, de szánalmasnak tűnt a monacoi vágyott kalandhoz képest. Aztán autóba ültünk, hogy megkeressük a szállodát, ahol az elkövetkező napokat fogjuk tölteni. Ahogy egy piros lámpához közelítettünk, hirtelen éles csaholás, szenvedő vonyítás és hangos sírás hallatszott. Mivel én voltam a sofőr, hirtelen azt se tudtam mi történt, vagy hogy honnan jönnek a hangok, mikor a férjem határozottan rám parancsolt: „Azonnal állj félre, ki kell szálnom!” Kábultan engedelmeskedtem: félrehúztam a kormányt, leparkoltam a járdán, és benyomtam a vészvillogót. Mire ez megtörtént, ő már nem volt az autóban. A visszapillantó tükörbe nézve jeges rémület fogta marokra a zsigereimet. Egy 8 éves forma kislány a kicsi kutyáját próbálta megmenteni, akire rátámadt egy nagytestű kóbor kutya. Életem párja egyenesen oda tartott, ellentmondást nem tűrően a háta mögé terelte a kislányt, és hangosan ráüvöltött a kóbor ebre: TAKARODJ! A kóbor kutya ekkor vette észre, hogy megzavarták, és ahogy felemelte a fejét, még hatalmasabbnak látszott. Végigfutott az agyamon, hogy mit tehetnék, ha rátámadna a kedvesemre, és reszketni kezdtem, mikor tudatosult bennem, hogy valójában semmit. A kicsi miatt még a kocsit se hagyhatom el, de ha a torkának ugrik, oda sem érek. Bátor nőnek tartom magam, mégsem mertem nézni, hogy mi történik. Kényszeredetten hátramosolyogtam a kicsinyemre, és próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ő csodálkozva nézett vissza rám, a gyerekeket nem lehet becsapni. Féltem, hogy elsírom magam, de nem lehetett, nem engedhettem, hogy a pánik legyűrje az ép elmémet. Mély levegőt vettem, és újra hátra néztem. Férjem még mindig a kóbor kutyával ordított, aki nem tudta mit tegyen. Valahányszor újra neki akart támadni a kiskutyának, az emberhím üvöltése megzavarta. A kislány sírt, félt is, de a kutyusát annál is jobban féltette. Láttam emberemen, a feszültséget: nem tud két helyen lenni, a kislányt, a kiskutyát és a nagykutyát háromfelé szeparálni.
Az emberek fel se fogták a jelenetet, nyugodtan sétáltak, maximum megbámulták a furcsa cirkuszt.
Mikor már-már sikeresnek tűnt a hadművelet, és a kislány be tudott szökni a kicsi kutyussal a házba, a nagykutya utánuk vetette magát. Uram is bement a házba, és kiküldte a gyámoltalanokat, hogy egyedül zavarja ki az ordast. Sikerült, hála Istennek. A kóbor kutya meggyőződött arról, hogy ki az alfahím, és elszaladt. A kislány, és a kutyája bemehettek végre a házba.
Nyílt a kocsi ajtaja, és az én hősöm sápadt arccal, remegő térdekkel, de a tekintetében a gyümölcsöt termő elszántsággal ült be az autóba. Nem szóltunk semmit. Ráadtam a gyújtást, és ebben a pillanatban az angol lordokat tartogató Monte Carlonak kihunytak a fényei.

Budapest, 2010.11.08-09.