2010. november 11., csütörtök

Mi, nők

Édes Istenem, milyen hosszú nap volt ez a mai. Hulla fáradt vagyok. Reggel rohantam a megbeszélésre, alig tudtam rendesen elkészülni, nem csörgött az ébresztő. Utána még a busz is dugóba került, még jó, hogy nem késtem el. Aztán minek voltam ott? Az összes zselézett hajú, nyálfejű huszonéves menedzserpalánta játszotta az eszét. Mert ők csak aztán a fontos emberek. Megtartottam a prezentációmat, persze egyik se figyelt oda. Az összes a mobiltelefonját, a notebookját, meg az ipodját (vagy mi a francok ezek), nyomkodta az asztal alatt. Ezért igazán kár volt három napig készülni. Mikor a végén megkérdeztem, hogy kinek van kérdése, akkor is csak egy jelentkezett, a legostobább, aki csak azért mondott valami oda nem illő baromságot, hogy mutassa, neki van kérdése, vele nem lehet kukoricázni, a főnök láthatja, hogy ő nem megy el semmi mellett szó nélkül. Szánalmas. Ráadásul a maratoni megbeszélés végén a főnököm közölte, hogy remek volt a prezentáció, de legközelebb igyekezzek még többet kihozni magamból. Még többet?! De mégis mennyit? Este hétnél soha nem tudok előbb eljönni. Mindig csak abbahagyom a munkát, mikor már nem fog az agyam, és sosem fejezem be. Mindig leragadok a tűzoltásnál, és még azzal sem végzek. Hát igen, a multinacionális vállalatok átka. De nem panaszkodom, ezt vállaltam, érdemi tetteket akartam hozni a társadalomba, ezért tanultam. Megint este hét óra van, itt állok a villamoson, ami rázza ki a lelkemet a körút fényei közt. Töri a lábam a körömcipő, és egy talpalatnyi helyem nincs, mert megjelent egy pöffeszkedő anyuka a babakocsijával, és ide állt a számba. A gyereke meg ordít, mindjárt szétreped a fejem. Nem igaz, hogy nem tud vele valamit csinálni! Pedig ő aztán igazán ráért volna még egy villamost várni, hiszen semmi dolga. És ahogy rám néz! Ítélkezik, azonnal! Egyértelmű, hogy azt gondolja, na a karrierista picsa, képtelen egy lépést tenni, hát nem látja, hogy gyerekkel vagyok? Mintha én kevésbé hasznos tagja lennék a társadalomnak azért, mert még nem potyogtattam ki egy-két porontyot. Arra persze nem gondol, hogy az ő GYED-e abból a pénzből van, amit én megkeresek, és leadózok, amíg ő otthon pelenkát cserél, meg papikát turmixol. Hihetetlenül idegesítő ezeknek a családosoknak a dölyfössége!

Édes Istenem, milyen hosszú nap volt ez a mai. Hulla fáradt vagyok. Reggel megetettem a kicsit, utána mentünk a védőnőhöz, aki nem mondott semmi értelmeset, onnan irány a gyógyszertár, majd a postán felvenni a leveleket, még a közértbe is be kellett mennünk, hogy bevásároljak, a férjem későn jön haza, igazán nem várhatom el tőle, hogy ezeket ő intézze. Meg a vendégségbe se érkezhettem üres kézzel. Egyetlen szórakozásom azokkal a barátnőimmel vendégeskedni, akik szintén kisbabával vannak otthon. Csak ennek a mainak a fele se volt szórakozás. Mire odaértünk, a kislányom hulla fáradt volt, aludni szeretett volna, de persze a zajban nem tudott. Hiába tologattam fel-alá egy órát. Nem is tudják, csak az anyák, hogy mekkora trauma az, ha nem tud aludni egy gyerek… A férfiaknak fogalmuk sincs, mennyire el lehet fáradni egy fáradt kisgyerek jó kedélyű állapotba terelése közben. Ami persze általában csak kísérlet, mert hogyan legyen egy 15 hónapos jó kedélyű, aki fáradt, és mind a négy őrlőfoga egyszerre jön. Nem ettem, még a kávémat sem tudtam meginni, csak őhercegnőségét szeretgettem, vigasztaltam, és igyekeztem a figyelmét elterelni hamis vidámsággal, harsány „ide nézz drágám” és „jaj de érdekes” felkiáltásokkal. Ráadásul délután még el kellett mennünk a Nagyihoz, akivel az egész család szerint nekem kell bájologni, mert én ráérek. Nagyi panaszkodott, lelkileg zsarolt, és rossz hangulatot keltett. Főleg a férjem rokonságát szidalmazta. Közben Csillagvirág rohant fel-alá, az asztalról a terítőt lerántotta, hatszor elesett. Még az orrát is lehorzsolta. Milyen anya vagyok én, hogy a gyerekem örökké csupa seb?! De nem panaszkodom, ezt vállaltam, gyermeknevetést akartam hozni a világba, ezért lettem anya. Végre hazafelé tartunk, sötét van már, állok a villamosom, ami rázza ki a lelkemet a körút fényei közt. Közben egy talpalatnyi helyem sincs, mert egy karrierista picsa ideállt a számba, a laptop táskájával leveri az oldalam. Hát nem látja, hogy gyerekkel vagyok? Aki ráadásul ordít a fáradtságtól… És ahogy rám néz! Ítélkezik, azonnal! Egyértelmű, hogy azt gondolja, na a pöffeszkedő anyuka, ő aztán igazán ráért volna még egy villamost várni! Neki nincs dolga! És nem igaz, hogy nem tud a bőgő gyerekével valamit csinálni! Mintha én kevésbé fontos tagja lennék a társadalomnak, azért mert jelenleg nem dolgozom. Arra persze nem gondol, hogy az én gyerekem fogja majd az ő nyugdíját is fizetni, mert neki a gyerekvállalásnál fontosabb a saját fontossága meg a kényelmetlen körömcipője! Hihetetlenül idegesítő ezeknek az üzletasszonyoknak a dölyfössége!

Édes Istenem, milyen hosszú nap volt ez a mai. Hulla fáradt vagyok. Pedig nem csináltam ma semmit. Ma sem. És hány ilyen eseménytelen, hosszú nap vár rám, mire végre eljön a békét hozó halál. Nem tudom már mióta nincs fedél a fejem felett, és mikor aludtam utoljára ágyban. Besötétedett, ülök a villamoson, ami rázza ki a lelkemet a körút fényei közt. Persze, csak amíg nem jön az ellenőr, és le nem szállít. Vagy amíg a többi ember ki nem utasít. Itt áll a fejem felett egy karrierista picsa, meg egy pöffeszkedő anyuka a gyerekével. Nekik persze van feladatuk az életben. Nevetséges, hogy bár idegenek, mégis látszik a feszültség köztük, egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást. De ezen csak én mulatok magamban, másoknak nem tűnik fel az ilyesmi, csak nekem, akinek egész nap van ideje az embereket figyelni a villamoson. Persze ők észre se vesznek, rám se néznek. Hála Istennek. Mekkora szerencse, hogy tegnap sikerült megmosdanom egy nyilvános wc-ben.

Budapest, 2010.11.11.

4 megjegyzés: