Ment a vándor, zakatolva, vacogva, a lélektelen puszta marokra fogta. Harapta a sötét bársonyát, ahogy a levegőt kapkodta, nehéz lépteivel a száraz fűcsomók élettelen testét pozdorjává zúzta. Taposta a szikkadt talaj repedezett felszínét, gyorsan, egyenesen haladt, szálfa termete egyenesen távolodott, egyenesen nyugatra. Elméje kattogott, átkozta életét, a végtelen, sötét éjjelét. Fújta a szél a fák ágait, mint rideg csontok koppantak az élettelen szélkelepek.
Csak egy, csak egy volt odafenn az égen, egy pirosarany csillag, mi fényt hozott a magányos sötétségbe. Ez, csak ez a kicsi csillag, mi űzte, hajtotta, csábította, tolta, előre, előre a hideg pusztában, a végtelen éjszakában. Csak annak a fénye, reménye tartotta életben, az óceánnyi sötétben.
A kis pislákoló erről mit sem tudott. Kacsingatott csendben, nézelődött, kémlelt, majd ásított egy nagyot. Látott már sok vándort.
Emberünk közben robotolva lépdelt, bogarak kemény váza roppant az éjben, puha testük csendben elfolyt az elhagyatott réten. Jeges szél fújt, átjárta a vándor kopott, szakadt gúnyáját, a szemét vágta. Könnyes lett tőle, s ő a vizes homályban még mindig a kis csillagot látta, százszor száz mosolygó példányban. Életét adná egy pirosarany percért, egy simogatásért, egy csillagcsókért, egy fényes ölelésért. De a csillag pirosan, aranyan a semmiben fénylett, unottan pislákolt, nézelődött körbe, ha látta is a vándort egy perc múlva már elfeledte. Tette a dolgát, világított az éjben, fájlalta a torkát a jéghideg szélben.
A vándor megbotlott egy kőben, hideg hegyes szikla ült a földben. Felemelte, jól marokra fogta, óriási erővel felhajította. Hiábavaló próbálkozás, hogy a kis ragyogót leüsse az égből, a lábai elé. Nem sikerült persze, most sem, ahogy mindig, szánalmas próbálkozásának zaja kongón visszhangzott a szél zúgatta pusztai magányos éjben. Kétségek közt hányódva kínlódva folytatta megszállottan útját a reményhagyta réten.
Mióta volt éjsötét? Már ezt sem tudta. Biztos, hogy több éve, nincs is más emléke. Mindig is az volt tán, csak nem vette észre.
Csak akkor ébredt rá mi végre is az élete, mikor a pirosarany csillag fénye rádöbbentette a sötétre, a mélyre, a magányra, ugyanakkor a világosságra, ragyogásra, szépre. Akkor kezdett melegre, fényre vágyni, a hideg feketeségben nyugatra vándorolni, a pirosan pislákoló, aranyos csillagot követni, keresni, csak őérte élni, menni, menni, menni…
Váratlanul elállt a szél, csönd lett, a zúgás abba maradt. A görcsösen, dühösen menetelő vándor hátában édes meleget érzett. Jól esett, hát hagyta, ment tovább nyugatra, csillaga mintha rámosolygott volna. Egyre melegebb lett, a színek halványan derengtek, világosodni kezdett. A fák száraz csontvázai előléptek a homályból, hússal teltek meg, leveleik kizöldültek. A vándor döbbenten fordult meg, mi ez a csoda: a felkelő nap első sugara. Az aranyló hajnal, mit sohasem látott, bontogatta narancs virágát a látóhatáron. Futni, rohanni akart bele, a rég áhított meleg, derűs fénybe, de lába a gőzölgő gyepre szegezte. Lelke háborogni kezdett, miért menetelt hát, mivégre vágyott, ha elhagyja most a drága kis csillagot.
A csillag halványabban égett, pislogva kémlelte a messzeséget, a vándorra rég ügyet sem vetett. A nap álmosan ébredt, azért ragyogva nézett körül a végtelen réten.
A vándor félénken nézett vissza, a simogató sugár megkövült vonásait kisimította. Lehunyt szemmel fürdött az aranyesőben, elhagyja hát életét a kis ragyogót? Bűnbánóan nézett vissza kiszorítva elméjéből a tüzes napot. Legnagyobb döbbenetére azonban az éj fekete leple szertefoszlott, kék selymén nem látta már a kis csillagot.
Megkönnyebbült, körülnézet, minden oly természetes volt, erősen hajnalodott. A fű káprázatosan zöld volt, a harmatcseppek rajtuk hintázva szivárványszíneket ontottak a világba. Odébb búzakalászok ringatták sárga, nehéz fejüket, vérszín pipacsok cirógatták a langyos szelet. Délelőtt lett, a nap magasan állott, aranyfénnyel vonva be a világot.
A vándor megnyugodott, szíve boldogan vert, egy illatos szénakazal tövébe lehevert. Egy fűszálat rágcsált, egy édes dallamot dúdolt, szíve megszabadult a szorongató bútól. Gondolt még egy percig a kicsi csillagra, majd a Napba nevetett a harsány, vidám, sokpillangós réten, a Nap pedig magához ölelte, és rámosolygott szépen.
2003.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése