Már tavaszodott. A hajnal tüzes szikrái ezer darabra törtek a kerti fák ágain. Az óriási almafa még látszólag kopaszon álldogállt egy óriási gyümölcsöskertben, a kis ház hátamögött. Ha valaki jobban megnézte volna, az láthatta volna, hogy a gondos anyák, a gallyak, már nevelik apró gyermekeiket, a rügyeket. A friss hajtások gondosan betakarva üldögéltek édesanyjük ölében, a lágy tavaszi szellő ringatta őket, és altatódalt is dúdolt az alvó pólyásoknak.
Egy ilyen kis rügy volt azon a tavaszon az a falevél, amelyikről ez a történet szól. Nem volt ő más, mint a többi, csak egy a sok közül. Üldögélt a testvéreivel, szépen fejlődött, míg egy napon előbújt a rügyből a zsenge zöld levélke. A színe egészen halványzöld volt, a megtestesült fiatalság színe. A nap ragyogóan sütött azon a reggelen, amikor a kis falevél először vette szemügyre a Világot. Ó, nem láthatott sokat, csak a fénylő Napot, a szomszédos fákat és a házikót, ahonnan gyermeknevetés hallatszott.
A gazda minden reggel gondosan meglocsolta a fákat, sok napfényt kaptak, és a talaj is kitűnő volt. Ahogy teltek múltak a napok, a kis falevél lassan felcseperedett. Májusban elérte végleges nagyságát, és a színe sem volt már olyan élénk zöld, egészen komoly, sötét lett.
A tavasz már-már átcsapott nyárba, annyira felmelegedett az idő. Szinte egyik pillanatról a másikra megindult a virágzás. Szebbnél szebb viráglányok bújtak elő a semmiből, és illegették magukat bársonyos, halványrózsaszín szoknyácskáikban.
A mi falevelünk érdeklődve szemlélte őket, míg egy napon egy csodálatos tüneménnyel maga mellett érte a reggel. Ezt a kis viráglányt emberi szemmel aligha lehetett volna megkülönböztetni barátnőitől, a falevél azonban mégis úgy gondolta nincs nála szebb a fán, sőt, talán az egész kertben sem... Valamivel kisebb, gyöngébb volt társainál, a szoknyácskája akár a hajnal, haja sárga akárcsak a napsugár.
Órákig a falevél meg sem merte szólítani, csak leplezetlenül csodálta szerelmét, végül mégiscsak megismerték egymást egy kedves faág közbenjárásával. A falevél szenvedélyesen udvarolt, sikert ért. Egy forró nyári éjszakán, amikor titokzatosan fénylett a telihold, a kis virág az övé lett.
Azonban nem lehettek sokáig boldogok. A virágocska lassan elveszítette egészséges színét, sápadt lett, egészen sárgásbarnára változott, a szoknyája teljesen összegyűrődött. Nagyon beteg volt. Azután az ikerszülésbe belehalt. A falevél majdnem eszét vesztette bánatában. Úgy érezte nem tud tovább élni.
Az idő azonban minden sebre kegyetlen gyógyír, lassan beheged ugyan, ha túl mély volt is, az idő múltával csak a helye fog látszani, ami már nem fáj, csak egy súlyos emlékeztető. A mi levelünk sebe nagyon mély volt.
Végül azonban sikerült átvészelnie ezt az időszakot is. Mikor beköszöntött az ősz, egy rózsás alkonyon a levél újra felfedezte, hogy szép a világ. Minden figyelmét két kis almájuk nevelésére fordította. A hideg megérkeztével könnyű, nyári, zöld köntösüket melegebb, tűzpiros kabátkára cserélte. A gyerekek gyorsan cseperedtek, nagyon értelmes kis almák voltak. Apjuk nevelgette őket, és rengeteget mesélt nekik csodaszép anyjukról. A falevél mindennap gondolt elhalt szerelmére, azokra az időkre, mikor még a nyáreleji napsugár aranyozta be a boldogságukat.
Elérkezett a szüret. Ezzel gyermekei hivatalosan is nagykorúakká váltak. A falevél szorongva várta a napot, mikor gyermekei talán örökre elhagyják őt. Egyik este történt, hogy egy szőke, copfos kislány jött a fájukhoz. Az almák és apjuk érzékeny búcsút vettek egymástól. Akkor a kislány odaért, és a két almát betette a kosarába a többi közé. Az apa integetett nekik, amíg csak látta őket.
Ezután a falevél csak reményeinek és emlékeinek élt. Úgy érezte elvégezte a feladatot, amit a sorstól kapott. Visszaemlékezett a boldog napokra, és remélte,hogy gyermekei is megtalálták a boldogságot ott, ahova kerültek.
A napok mind hidegebbek, és hidegebbek lettek. A levél színe rozsdabarnára változott. Megöregedett. Decemberben már csak kevés társával himbálódzott az almafa egyik alsó ágán. A fa alját lehullott levelek tömkelege borította, amiből a házban lakó gyerekek fészket építettek. Egy reggel a mi falevelünk is érezte, hogy a levélnyél elválik az éltető faágtól. Nem érzett félelmet, tudta, ez az élet rendje. Nem bánt meg semmit, jó élete volt. Megkapott mindent, gondoskodó anyát, igaz szerelmet, egészséges gyermekeket, szép emlékeket. Lassan hullott a földre.
Ekkor elkezdett esni a hó. Hősünk a puha, fehér, téli paplan alatt hajtotta örök álomra a fejét.
A tájat befedte a fehér takaró, a gyerekek hóembert építettek. Ő azonban ezt már nem láthatta, ekkor már egy másik világban volt, együtt a kis virággal, ott ahol örökké tavasz van, és mindig süt a nap...
1998. március 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése