Festés

Annáék közel öt éve laktak kétszintes tágas lakásukban, és egy nap anyja kijelentette: Itt bizony festeni kell... Annára a dolog meglehetősen semlegesen hatott, neki teljesen mindegy volt, kamasz lelkét ennél sokkal izgalmasabb dolgok foglalkoztatták.
Aztán ahogy közeledett a festés időpontja, és a család egyre többet beszélt róla, Annát is kezdte érdekelni a dolog.
-Anya, és milyen színűre festünk?
-Fehérre.
-Mindenütt?-tudakolta nem túl nagy lelkesedéssel.
-Igen, mindenütt.
-De miért? Az én szobámat, legalább azt fessük valamilyen más színre, amilyet én szeretnék, elvégre az az én szobám!
-A te szobád, de az én házamban van, és én fizetem ki a festőket nem te - kezdet anya ingerlékennyé válni - a fehér egyszerű, elegáns, minden színhez jól megy, praktikus, és olcsóbb.
"Igen, pont, mint anya- gondolta -egyszerű, elegáns, minden jól áll neki, praktikusan gondolkodó, takarékos..."
Eszébe jutott egy régi emlék. Öt éves volt. A haját növesztette, és mindennél jobban vágyott egy hajpántra, olyan kis színes műanyag micsodára, amivel eltűrheti a szemébe lógó hajszálakat. Gyönyörű darabokat lehetett kapni, kéket, zöldet, sárgát, pirosat, virágosat, fodrosat, masnisat, és bármilyet, amilyet egy kislány csak kívánhat magának. Kapott is egyet végül: fehéret, minta nélkül.. Boldogtalansága leírhatatlan volt, nem akarta viselni. És akkor anya kifejtette, hogy ő milyen hálátlan...
Anyja látva csalódott ábrázatát békülékenyen így szólt:
-Ugyanmár, úgyse látszana belőle semmi, hiszen alig van a faladon egy talpalatnyi hely! Mindent teleragasztottál a kacatjaiddal!
-Tényleg, a dolgaim! Ez azt jelenti, hogy minden plakátomat, képemet le kell rángatni?
-Le bizony! De majd szerzünk helyettük másikakat!
-Hogy mondhatsz ilyet! A dolgaim nagyrésze külföldről való, számomra pótolhatatlan darabok. Anya, anya kérlek - próbálkozott Anna kétségbeesetten - nem lehetne valahogy kikerülni őket, vagy tudod mit? Az én szobámba inkább ne fessünk, egész jók még a falak, semmi szükség rá, hogy...
-Anna. Ugyanmár, nekem nincs időm ilyenekre. 16 éves vagy! Megoldjuk valahogy, ne aggódj, majd megoldjuk.
De Anna aggódott.
A festés napjáig halogatta a borzadályt. Belépett a szobájába és csak állt. Úgy tekintett körbe, mint aki most látja először. Csak állt, és nézett. Sokáig nem volt képes hozzákezdeni. Nem tudta, órák teltek-e el vagy csak néhány perc. Felriadt, gondolataiból, mikor a szél bevágta az ajtót. Lassan a nyugati falhoz sétált. És elkezdte. Szisztematikusan haladt.
Kedvenc focicsapatára emlékeztető papírjait igyekezett kíméletesen eltávolítani. Először egy blokk, ezen vette a stadionban a pólóját, mikor apjával ott jártak. Azután egy A/4 es lapon egy tájékoztató az új stadionról angolul, egy máik lapon a csapat története. A csapat története egy elővigyázatlan mozdulat folytán úgy tíz centi hosszan behasadt. Anna úgy érezte, mintha a lelke hasadt volna be. Mintha őt magát, belőle egy darabot akarnának kitépni. Többszáz kilométeren keresztül hozta haza, úgy hogy meg ne gyűrődjön, el ne tűnjön. Itthon büszkén agatta a falra.
Most jött maga a csapatkép. Tudta, hogy ezt nem lehet megmenteni, pillanatragasztóval volt odaragasztva a falhoz a négy sarkánál. A sors iróniája, hogy pont kedvence a kapus fejénél. Azért mindent megtett. De igyekezete ellenére szegény kapus fél arca továbbra is-immár örökre-a falon ragadt. Anna dühöngött. Közel állt a hisztériához. A csapatkép maradványait őrjöngve összegyűrte, és a földhöz vágta. Az ágyra ült és pár percig eltartott, mire lehiggadt. És ez még csak egy fal volt a négyből.
Fellépett az ágyra és kedvenc eggyüttese életnagyságú plakátját leakasztotta a szögről. Áldotta az eszét, hogy ezt nem ragasztotta. Micsoda botrány volt mikor megvette! Mikor meghallották az árát. De nem érdekelte, az ő zsebpénze volt.
A micimackós matricákat sem sikerült megőriznie. A húgától kapta karácsonyra. A tapadós felületű képecskék szívósan ragaszkodtak a falhoz, mint ő a képeihez. Így csak darabokban jöttek le, nagyrészüket ki kellett dobnia. Még lelkifurdalást is érzet, mit gondolhat most a hugicája, hogy így bánik az ajándékával... Nem tehetett róla. Mikor felragasztotta, tudta, hogy az ott fog maradni örökké, végleges, eszébe se jutott a festés eshetősége.
A falvédőt nem sikerült lecsavaroznia. Óvatosan kiszedte a léc mögé állított fényképeket. Többségük gyűrött volt, mint az ő kedve. A kedvenc képei. Ő anyával, Ő apával, a hugi, a hugi és anya, és a legkedvesebb: az egész család Krétán, a napsütésben, a tengerparton. Összerakta őket és egy dobozba tette a levelei mellé.
Az ágy és az íróasztal közötti polcon kedvenc színésze plakátja függött. Óvatosan leakasztotta a szögről és összetekerte.
Az íróasztal felett a faliújságja. Együtt csinálta az egész család. Rajta volt a nyári munkaszerződése, az oklevelei, néhány bolondos üdvözlőkártya, további fényképek és matricák. Levette és az ágyneműtartóba süllyesztette. Úgy érezte legdrágább emlékei tűnnek el az emlékezet süllyesztőjében.
A faliújság felett kedvenc filmének moziplakátja volt odaszögezve. Egy valódi moziplakát. Egy darabig nézte, ez volt a fali dolgok legjobbika. Egy hirtelen mozdulattal fellépett az asztalra, de keze megállt a levegőben. Húzni akarta az időt. Szerencséje volt, pont megérkeztek a gyűlölt festők, így a kép a falon maradt. Megbeszélte magával, hogy ezt utoljára szedi le.
Lement fogadni a "vendégeket". Kényszeredetten mutatkozott be, és anyja megrökönyödésére cseppet sem titkolta, hogy már most rühelli az egész procedúrát.
Minő szerencsétlenség, a "szakemberek", ahogy anyja hívta őket, az ő szobájában akartak kezdeni. Felajánlották segítségüket a fal "letakarításához". Mielőtt szólhatott volna bármit édeanyja már meg is köszönte, és beterelte őket Anna szobájába. Persze a szadisták rögtön a moziplakáthoz mentek. Apja befolyásos barátai hozatták az ő külön kérésére Pestről. Ilyen senkinek sincs! De a barbárok mindezzel nem törődtek. S mintha a sors is Annát akarná igazolni: az imádott plakát kettéhasadt az ostobák keze között, akik mentegetőzni próbáltak. Anyja mosolyogva felelte: "semmi gond, majd megragasztjuk!" És figyelmeztetően nézett a lányára. Anna nem tudta mit tegyen. A harag folytogatta, amit nem tudta kire zúdítson anyukájára vagy a festőkre, eluralkodott rajta a teljes kétségbeesés és elnyomásérzet. Ugyanakkor nem bírt megszólalni, befele nyelte a könnyeit és teljesen elsápadt. Még visszhangoztak a fejében anyja barátságos szavai:"majd megragasztjuk".
Gépiesen visszafordult kinagyított kisbabakori fényképéhez, amin anyukája tartotta a karjában. Leszaggatta a falról, az anyja felé fordult és remegő kézzel összetépte. Titkos hadüzenet volt ezkettejük közt. A "szakemberek" nem vettek észre semmit, tovább üvöltöztek (beszélgettek?) a politikáról, és intelligenciájukból adódóan minden második szavuk egy trágárság volt. Végül feltették az i-re a pontot, elővettek egy apró táskarádiót. (Bár nem látszott már, hogy az, mert több centi vastagon állt rajta a festék.) Bekapcsolták a boldogító eszközt, aminek hangja fordított arányban állt a méretével. Szabályosan ordíttatták. Anna végzett az utolsó képpel is. Körbenézett. Olyan furcsa volt a szoba. Mintha meztelen volna... Az ő drága birodalma, amiben most átvették a hatalmat a faragatlan festők a trágárságok és százéves nóták hangzavarában...
Anna szédülni kezdett. Ki innen, csak ki innen-villant a fejébe, és már el is rohant meg sem hallva húga kiabálását.
A szomszéd parkban kapott észbe. Leroskadt egy padra. Körben anyák hintáztatták a gyermekeiket. Fájdalmasan tekintett vissza azokra a boldog időkre, mikor még őt is így vezetgették, hintáztatták, amikor még nem kellett semmivel sem törődnie, azt csinálta amit a felnőttek mondtak, akikről "tudta", hogy jók és igazságosak, és tudják mi jó a gyereknek. Bizony szomorú perc volt az életében, mikor rájött, hogy a felnőttek is bizonytalanok, tévedhetnek, és gyakran fogalmuk sincs mi jó a gyereknek. És az egyetlen igazság: hogy nincs igazság a Földön.
Visszatértek gondolatai közé a festők, és eszébe jutott, hogy egyszer úgyis elmennek, letelik hamar az a három hét. Majd visszateszi a képeket, megragasztja a dolgokat, vesz új matricákat. Milyen boldogan gyűjtögette öt éven át apránként a kincseit! Visszatenni az egészet egyszerre már teher lesz, fárasztó, kötelező munka. Kötelező?! Igen saját maga miatt. De az már nem lesz ugyanaz. A széttépett plakát nem forr össze, a gyűrött képek sem simulnak ki, és az új matricák már nem azok lesznek, amiket olyan nagy szeretettel ajándékozott neki a testvére. Olyan lesz minden, mintha a szobája silány utánzatában kellene élnie ezután...

1998. május 23.