Elmúlt a nyár. Élénksárga sugarait, vad, szilaj, szikrázó fényét felváltotta az ősz. A simogató, aranyló napfény bíbornarancs felhők kíséretében régen eltűnt a Budaörsi dombok háta mögött. Sötétedik, arcomba vág a szél, ahogy a kemény szögletes épület fotocellás ajtaja ijesztően, némán szétválik előttem. Letelt a munkaidőm. Futni lenne kedvem, de nem futok. Semmi értelme. A busz mindig pont ekkor megy el, ahogy kilépek az épületből. Sietősen lépek, puha meleg sálam, amit Nagyi kötött, az orromig felhúzom. Persze a kardigánom megint az irodában felejtettem. Sokáig várok a buszra, magamban franciául igét ragozok (kell a diplomához a második nyelv). Itt a bűzt árasztó sötétkék tragacs, tizedmagammal préselődök fel az élő szardíniás dobozba. Az idegen emberek szaga, közelsége mindig megrémít, menekülni szeretnék. Azt hiszem az ilyesmit a vidéki városból származó emberek sohasem tudják megszokni. Próbálok valami másra gondolni. Például, hogy hogyan osszam be januárban mind a nyolc vizsgámat négy hétre úgy, hogy mellette dolgozni is tudjak. Nem akarom az összes szabimat kivenni. Annyira szeretnék elmenni februárban síelni. Apa már évek óta nem visz. Andris elvinne most. Annyira szeretném, annyira! De persze, persze, tudom, tudom, a legfontosabb, hogy az egyetemen levizsgázzak… Még az árfolyam-politika dolgozathoz is anyagot kell keresnem a héten. Jaj, ne, megint érzem ezt a fura bizsergést a gyomromban, mintha vizsgára mennék. Lassan összeáll egy kemény kőgombóccá. Ezt az érzést is jól ismerem egy ideje. Valami szépre kellene gondolni, akkor feloldódna. Elborítanak a hullámok, hát senki sem látja, hogy fuldoklok? Nem tudok kiszállni a mókuskerékből, ebből a taposómalomból, ebből a rohadt kurva életből!! Nem, nem higgadjunk le, hol a szigetem? Igen, igen, már látom is. Öt kilóval könnyebb vagyok, és egy kókuszdióból tejjel-mézzel folyó koktélt szürcsölök. Andris fogja a kezem. Csodás testű kemény kötésű néger fiúk legyeznek pálmaágakkal. A világoskék víz fehérsósan fodrozódó tarajokat vet. Szabad vagyok. Ilyen nászútról álmodtam, és álmodom. Milyen gyermekeink lesznek? Biztosan szőkék, kék szeműek, mint Andris. És bárcsak lenne köztük egy copfos kislány… Bedöcögtünk a villódzó dugóból a Móriczra. Leszállok, sodor az emberfolyam a buszajtón, mint egy fémszoroson át. Fel a hetesre, épp most fékez be a megállóba. Három is. A leghátsóra szállok, azon van szabad ülés talán. Ezen a néhány percen már semmi sem múlik. Csak ültőhelyemben érzem az ólomnehéz fáradtságot a lábamon, a szememen, a szívemen. Andris biztos otthon van már. Persze nem rakott rendet. Ez afféle megállapodás volt a kezdet kezdetén. Ő rendben tartja a szobát, én a konyhát. A konyha viszonylag rendes is. De a szoba egy menekültszállás hangulatát idézi… Utálom. A fotel tele van szennyes, illetve féltiszta ruhákkal, a padlószőnyegben áll a kosz és a hajszálak. Az ágy sosincs összecsukva. Ő megy el később. Pedig milyen büszke voltam még nemrég kezdő-háziasszonyi teljesítményemre! De nincs időm rá, erre most nincs. És különben is, miért nem képes megcsinálni, ha egyszer megígérte! Itt vagyok, le kell szállni. A gombócos kő megint a gyomromban. Az éhség is mardos. Dél óta nem ettem. Alig bírok felállni. Nem lesz ez így jó. Rendesnek, kedvesnek kéne lennünk egymáshoz, legalább nekünk, szerelmeseknek. Vigyáznunk kell egymásra, annyi gond van, annyi rossz történik, ami ellen védtelenek vagyunk, akár a fészekből kihullott, újszülött madárfiókák. Nekünk kell megóvni egymást. Jó, nem érdekel, nem szólok semmit, szarok a szobára, a kuplerájra. Most mi van, ha ruhák vannak a fotelban?! Csak az a fontos, hogy összebújjunk, és megpusziljuk egymást, olyan szerelmesen, mint a nyáron.
Nem jön a tetű lift, kettesével szedem a lépcsőfokokat: még most jön a nap jó része, még most jön az, amiért érdemes volt az eddigieket végigcsinálni. Szinte töröm a kulcsot a zárban: megjöttem! - kiáltok vidáman. Andris tévét néz (persze ruhástul fekszik a tiszta ágyneműn). Szia Kicsim – feleli gépiesen, két csatornaváltás közt. Szia – állok az ajtóban keserűen. A ruhák a hetek óta porszívót nem látott padlón vannak szanaszét dobálva. A fotel üres. Biztos keresett valamit. De ha már nem pakolt rögtön el, miért túrta szét? Ha már széttúrta, minek dobálta le?? Ha már ledobálta, miért nem hányta vissza legalább??? Én ezt nem bírom, ezt nem lehet kibírni, képtelen vagyok disznóólban élni!! Sikítani tudnék, ő csak nyomkodja azt a rohadt távirányítót, én pedig tüntetően némán, dühödt, szaggatott mozdulatokkal elkezdem elpakolni a tiszta, féltiszta és koszos ruhadarabjainkat.. Persze ismer, hiába állok háttal, hiába nem néz rám, tudja, hogy belül őrjöngve tombolok. Most mi van? – kérdezi unottan. Mintha nem tudná! Gyűlölködve nézek, felrobbanok!! Most már egészen biztos, hogy eldurran az agyam! Ha most felállna, kikapcsolná a tévét, átölelne, megnyugtatna, viszonoznám az ölelését. Ha azt mondaná szeret, az felérne egy düholtó varázsigével, azt mondanám, én is szeretlek, és a megkönnyebbüléstől, a ledobott tehertől, a kiokádott kőgombóctól sírva fakadnék, szorosan hozzábújva felszabadultan, a feszültséget széttépve bőgnék, és belélegezném az illatát, a tiszta ruha illatát, amit én mostam ki. Persze nem szól, csak bámul rám bosszankodó képpel. Keményen, farkasszemet nézünk. Semmi – szűröm a fogam közt ezt a magam számára is dühítően és nyilvánvalóan hazug választ, mire ő egy dallamos „akkor jó” kíséretében hátradől a meccséhez.
Földhöz vágom a ruhákat, a sötét konyhába robogok, és a székre rogyva, a hideg, kemény asztallapra dőlve ordítva bömbölök.
Hol vagy rikítóan tarkálló nyaram, hol vagy szenvedélyes tündérszerelmem?! Nem bírom a sarat, a ködöt, a szürkét! Nem bírom a hétköznapokat, ezeket nem, kerékbe törnek, karóba húznak, istenem, milyen magányos vagyok a kispolgári, pitiáner, mindennapi problémák sáskajárása között. Úgy félek, hogy boldogtalan leszek örökre, hogy nekem is szép lassan, csendben tönkre megy az egyetlen életem. Hogy a szerelem tényleg mindig elmúlik, hogy az álmok sosem válnak valóra. Hogy a szívek sosem találnak egymásra. Itt fogok magamban, ebben a nagy, tehetetlen testben élve eltemetve megdögleni!! Senki sem segít, senki sem segíthet. Néha az emberek nem veszik észre, hogy rátaláltak a boldogságra, hogy a megértés, a szeretet, a megbecsülés, a legfontosabb dolgok, egy otthon, otthon egy másik emberben mindig hazavárja. Mindig több kell, más kell, másik kell. Sohasem lehetek elég. Hogy szeressek jobban, hogyan tegyek többet, nem tudok, nem tudok, nem tudok! Mikor gondoskodik végre rólam valaki? Csak egy valaki, úgy, ahogy én gondoskodom róla, ahogy én szeretem.
Hirtelen elvakít a neon mesterséges fénye, belém szorul a fojtott zokogás, felkapom a fejem: Andris áll a konyha ajtajában. Letörlöm könnyben ázott mocskos, festékes arcomat, odalép, átfogja a fejem, lecsókolja a könnyeket, én csak ölelem, ölelem, kapaszkodom belé, mintha el akarnák tőlem venni, bújok a pocakjához, hogy érezzem a meleget, az illatot, nem a tiszta ruhákét, az Andriskámét. Gyere te kis buta – puszilja meg a fejem búbját, az ölébe vesz, lecsapja villanyt, csak ülünk a sötétben, egymást átölelve, sokáig, nagyon jó sokáig, már nem szól a tévé, csak hallom, hogy a szívünk egyszerre ver…
Kinn tombol a fagyos télelő, de az én konyhámban ismét meleget ont a régi nyár.
2003.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése