Nagymama

A Nagymamámra gondolok. Már több, mint két éve halott, ezt végre tudomásul kéne vennem. Kedves volt, eszes, mozgékony, gondoskodó és valahogy olyan "gömbölyű". Messze lakott a mi alföldi városunktól, egy kis faluban a Somló lábánál, ezért nagyon ritkán találkoztunk, s az ott töltött idő a gondtalanság és önfeledtség jegyében telt.
Meghalt. Soha eszembe sem jutott, hogy az én Nagymamám meghalhat. Olyan idegen az elmúlás, a halál erőszakos gondolata, ha csak a televízióban látjuk, az újságban olvassuk vagy az ismerősök mesélik. De így, átélve az egész maró, szinte elviselhetetlen fájdalmat, az ember megtanulja átérezni az újsághíreket, az ismerősök veszteségét, a világ fájdalmát.
És nincs vigasz. A semmitmondó részvétnyilvánítások nem hatolnak el a szívünkig, nem gyógyírként hatnak. Egyedül az idő képes elhalványítani a mély sebek helyét, hogy azután csak a szép maradjon. Én évek alatt jutottam el idáig. Mostmár ha szóba kerül a Somló és a Nagymama nem kezdek el sírni, nem a temetés komor hangulata vesz erőt rajtam, hanem egy boldog, melankólikus emlékkép férkőzik a szívembe, és ez a kép márcsak belül él, mert a Mami halálával a festmény megváltozott. Nem lett rossz, dehogy is. Még mindíg imádom a Somlót, a kertet, az ott élő rokonokat, de ez már más.
Szörnyű volt a felismerés, hogy már soha többé nem lesz a Somló az az elvarázsolt ország, a külvilágtól elzárt, a tér és idő korlátait ledüntő tündérkert, ahol igazán szabad és teljesen gyermek lehettem, mert már nincs ott az, aki ezt a helyet számomra ilyenné tette. Mami távozása még más dolgokra is ráébresztett, lezárult a gyermekkorom. Felnőttem, mert megláttam az élet nagyságát.
Mindez a temetésen történt, ahol minden rokon ott volt. Nagymamának 9 testvére van, úgyhogy több, mint százan lehettünk. A megérkezésünkig nem fogtam fel a halálát. Hogyan is érthettem volna meg, hogy a Nagymamám soha többé nem vár omlós, puha meggyesrétessel, édes kacagással, meleg öleléssel?
Eltelt néhány perc. Homályosan láttam mindenkit, a hangokat messziről hallottam. Elszédültem, és megéreztem az űrt. Hiába a sok szerető rokon, hiába az egész, egy óriási űr támadt Mami helyén, és ez az űr minden nyomorával, semmiségével, ürességével be akar mindannyiunkat kebelezni. Elkezdtem rohanni, ahogy a lábam bírta, a kert vége felé. Ez csak olyan kétségbeesett menekülés volt, amiről tudja az ember, hogy hiábavaló. Nekidőltem a kedvenc körtefámnak, és végre tudtam sírni. Elemi erővel tört fel belőlem a kimondhatatlan fájdalom szaggatott, visszafojthatatlan sírás formájában.
Nem sokkal később elindultunk a temetőbe. Mire odaértünk, szinte az egész falu csatlakozott. Nem igazán tudok visszaemlékezni dolgokra, nem voltam teljesen eszméletemen. Inkább csak hangok, érzések jutnak az eszembe. És a langyos, augusztusvégi zápor. Beborult az ég, és a meleg, fülledt párát legyőzve, felszabadultan szakadni kezdett az eső. Dörgött, villámlott. Alig értettük a pap szavát. A lételem, a víz, mint élet és halál összekötője egybeemosódott a könnyeimmel. Mintha az ég is elsíratta volna az én Nagymamámat. Azonban amilyen hirtelen jött, úgy el is vonult. Mire a koporsót beborították puha földdel, addigra alig csöpögött. A fekete öltönyös emberek utána lerakták az ásót és a sírra helyezték a virágkölteményeket, az elhunyttól való örök búcsú jelképét.
Én ezalatt gondolkodtam. Mi marad a halál után? Semmi. Csak fájdalom, üresség, emlékek. A halál után nem marad az égvilágon semmi. Csak újabb és újabb halandó emberek.
Mikor sötét gondolataim sorában idáig értem, egy óvatos lökést éreztem. Egy hajlott hátú, öreg, szemüveges nénike lassan próbált előre furakodni. Piszkos szatyrából agyondolgozott kezével egy sárga spárgával összekötött, gyűrött celofánba tekert csodálatosan friss és nedves, üde őszirózsacsokrot vett elő. Olyan szeretettel fogta, hogy belesajdul a szívem még most is. Megsajnáltam. Finoman kivettem a kezéből a virágokat és a sírra helyeztem úgy, hogy a spárga és a kiszolgált celofán ne látszon, csak a ragyogóan friss, harmatos bimbók. "Isten áldjon meg"- mondta. Bennem van a hangja. A vastag szemüveg mögött, ráncos arcán, mély barázdákat szántottak az évek. Ekkor kisütött a nap, és egy szivárvány jelent meg az égen. Színei befestették a gyász feketeségét. Gyermeknevetés és kutyaugatás hallatszott a távolbol, és mikor ránéztem édesanyám gömbölyödő pocakjára, könnyes szemmel ugyan, mégis mosolyogva tudtam, hogy valami mégiscsak marad a halál után: az élet...

1998. szeptember 29.