Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond

A fiam augusztusban ünnepelte a 19. születésnapját. Egy fejjel magasabb nálam, már kinőtt a kamaszkori sutaságból, de még nem kész fiatalember. Egy fejjel magasabb nálam, néha csak nézem, hogy hogyan nőhetett ekkorára, és el se tudom hinni, hogy ő ugyanaz a 3 kilós, pirított cukor illatú, szuszogó gombóc, akinek nem is olyan régen a baldachinos bölcsője felett álltam. Egy éve felnőtt korú, talán kicsit hátra is dőltem, megtettem, amit megkövetelt a haza, felneveltem, felvették a főiskolára, mostmár a saját sorsának a kovácsa. Talán ezért döbbentett meg az a fojtott hangú telefon, amit tegnap éjjel kaptam.
- Anya, Pécsen vagyok. Mit csináljak? Zsuzsi szakított velem.
- Micsoda, mi van, drágám, Zsuzsi, szakított, és hogy kerültél Pécsre?
- Miután elmondta, hogy vége, hazautazott a szüleihez. Én meg utána jöttem – habogta a kagylóba.
- Utána mentél? Pécsre? Értem, és mi történt? Hol vagy most?
- Hoztam neki virágot. De nem kellett a virág. Azt hittem kibékülünk, ő meg elzavart. Az apja zavart el. Igaziból nem is akart látni. Azt hittem kibékülünk… Azt hittem, ha teszek valami romantikusat…
Sírásba fulladt a beszámoló. Én meg csak néztem az órát, hajnali fél egy volt. És hihetetlenül groteszknek éreztem az egész jelenetet. Ahogy ülök a sötétben, és a majdnem felnőtt fiam sírása kőgombócot nyom a torkomba.
- Drágám, ne sírj, kérlek kicsim, szedd össze magad… - de éreztem, erőltetett a próbálkozás.
Hallgatás. Hosszú, jeges másodpercek.
- Szívem, - szólalok meg újra – hol vagy most? Mikor megy vonat?
- Nem tudom, nem tudom. Anya, én nem akarok tovább élni nélküle. Nekem ő a mindenem. Én nem tudom, hogy mit teszek, ha ennek tényleg vége.
- Mit teszel, mit teszel, nem teszel semmit! Főleg nem valami ostobaságot, szépen felülsz hajnalban az első vonatra, és visszajössz Pestre! Hallod? Majd itthon megbeszéljük!
- Nem tudom, nem tudok…
Éles sípolás, katt, a telefonja lemerült. A sötétben tapogatom a villanykapcsolót, remeg a kezem, a gyomrom, a szívem. Én se tudom, hogy mit tegyek. Mit mondjak? Mit csináljak? Mivel teszek jót, ha beleavatkozom? (Szívem szerint széttépném azt a kis lotyót…) Vagy ha hagyom, hogy maga küzdje meg élete első szerelmének konfliktusait, és gyötrelmeit? Mi ilyenkor egy anya dolga?
Míg gondolataim sorában idáig jutok, előtűnik egy kép. A kisfiam másfél éves, a játszótéren vagyunk. Odatotyog egy másik gyerekhez, és szeretne ő is játszani a dömperével. Mikor megfogná a kis játék kerekét, a másik gyerek felkapja a dömpert, és azzal együtt boxol bele a nála egy fejjel alacsonyabb kicsinyem mellkasába. Villámló szemekkel üvölt rá: nem, nem, nem!!!. Engem elfog a kétségbeesés, csak állok a homokozó szélén megfagyva, és azon gondolkodom, hogy mit mondjak? Mit csináljak? Mivel teszek jót, ha beleavatkozom? (Szívem szerint széttépném azt a kis fattyút…) Vagy ha hagyom, hogy maga küzdje meg élete első játszótéri konfliktusait? Mi ilyenkor egy anya dolga? Óráknak tűnő másodpercek múlnak el, mikor végre a lábam magától mozdul, odaröppenek, felemelem a gyermekem, a másikhoz nem szólok semmit, nem mondom, hogy nem szabad, nem kiáltok rá, csak odébb megyünk, magamhoz ölelem, aztán a szemébe nézek, magabiztosan rámosolygok, és azt mondom: semmi baj! Gyere, játsszunk mást! Van itt annyi játék! A rémült madárkám csak néz, nem érti a helyzetet, nem volt ilyen élménye. Ne félj, a kisfiú most nem szeretne veled játszani. De gyere, nézzük meg azt a kislányt, aki ott tologatja a szép kis babakocsiját. A kicsi gyermekem szemében érdeklődés csillant, és már totyog is tovább, bátran, mint egy apró részeg ember a babakocsis kislány felé.
Ebben a pillanatban újra szól a telefonom.
- Anya, vissza tudtam kapcsolni még egy percre. Az állomásra megyek.
- Jól van drágám, menj csak oda. De nem kell megvárnod a vonatot. Felveszem a kabátom, és érted megyek! Hallod? Várj meg az állomáson!
És elindultam. Visszhangosan kopogott a cipősarkam a kihalt lépcsőházban, kezemben türelmetlenül csörrent a slusszkulcs, és ahogy kiléptem a házból az éjjeli levegőben pirított cukor illatát sodorta felém a szél…

Mi, nők

Édes Istenem, milyen hosszú nap volt ez a mai. Hulla fáradt vagyok. Reggel rohantam a megbeszélésre, alig tudtam rendesen elkészülni, nem csörgött az ébresztő. Utána még a busz is dugóba került, még jó, hogy nem késtem el. Aztán minek voltam ott? Az összes zselézett hajú, nyálfejű huszonéves menedzserpalánta játszotta az eszét. Mert ők csak aztán a fontos emberek. Megtartottam a prezentációmat, persze egyik se figyelt oda. Az összes a mobiltelefonját, a notebookját, meg az ipodját (vagy mi a francok ezek), nyomkodta az asztal alatt. Ezért igazán kár volt három napig készülni. Mikor a végén megkérdeztem, hogy kinek van kérdése, akkor is csak egy jelentkezett, a legostobább, aki csak azért mondott valami oda nem illő baromságot, hogy mutassa, neki van kérdése, vele nem lehet kukoricázni, a főnök láthatja, hogy ő nem megy el semmi mellett szó nélkül. Szánalmas. Ráadásul a maratoni megbeszélés végén a főnököm közölte, hogy remek volt a prezentáció, de legközelebb igyekezzek még többet kihozni magamból. Még többet?! De mégis mennyit? Este hétnél soha nem tudok előbb eljönni. Mindig csak abbahagyom a munkát, mikor már nem fog az agyam, és sosem fejezem be. Mindig leragadok a tűzoltásnál, és még azzal sem végzek. Hát igen, a multinacionális vállalatok átka. De nem panaszkodom, ezt vállaltam, érdemi tetteket akartam hozni a társadalomba, ezért tanultam. Megint este hét óra van, itt állok a villamoson, ami rázza ki a lelkemet a körút fényei közt. Töri a lábam a körömcipő, és egy talpalatnyi helyem nincs, mert megjelent egy pöffeszkedő anyuka a babakocsijával, és ide állt a számba. A gyereke meg ordít, mindjárt szétreped a fejem. Nem igaz, hogy nem tud vele valamit csinálni! Pedig ő aztán igazán ráért volna még egy villamost várni, hiszen semmi dolga. És ahogy rám néz! Ítélkezik, azonnal! Egyértelmű, hogy azt gondolja, na a karrierista picsa, képtelen egy lépést tenni, hát nem látja, hogy gyerekkel vagyok? Mintha én kevésbé hasznos tagja lennék a társadalomnak azért, mert még nem potyogtattam ki egy-két porontyot. Arra persze nem gondol, hogy az ő GYED-e abból a pénzből van, amit én megkeresek, és leadózok, amíg ő otthon pelenkát cserél, meg papikát turmixol. Hihetetlenül idegesítő ezeknek a családosoknak a dölyfössége!

Édes Istenem, milyen hosszú nap volt ez a mai. Hulla fáradt vagyok. Reggel megetettem a kicsit, utána mentünk a védőnőhöz, aki nem mondott semmi értelmeset, onnan irány a gyógyszertár, majd a postán felvenni a leveleket, még a közértbe is be kellett mennünk, hogy bevásároljak, a férjem későn jön haza, igazán nem várhatom el tőle, hogy ezeket ő intézze. Meg a vendégségbe se érkezhettem üres kézzel. Egyetlen szórakozásom azokkal a barátnőimmel vendégeskedni, akik szintén kisbabával vannak otthon. Csak ennek a mainak a fele se volt szórakozás. Mire odaértünk, a kislányom hulla fáradt volt, aludni szeretett volna, de persze a zajban nem tudott. Hiába tologattam fel-alá egy órát. Nem is tudják, csak az anyák, hogy mekkora trauma az, ha nem tud aludni egy gyerek… A férfiaknak fogalmuk sincs, mennyire el lehet fáradni egy fáradt kisgyerek jó kedélyű állapotba terelése közben. Ami persze általában csak kísérlet, mert hogyan legyen egy 15 hónapos jó kedélyű, aki fáradt, és mind a négy őrlőfoga egyszerre jön. Nem ettem, még a kávémat sem tudtam meginni, csak őhercegnőségét szeretgettem, vigasztaltam, és igyekeztem a figyelmét elterelni hamis vidámsággal, harsány „ide nézz drágám” és „jaj de érdekes” felkiáltásokkal. Ráadásul délután még el kellett mennünk a Nagyihoz, akivel az egész család szerint nekem kell bájologni, mert én ráérek. Nagyi panaszkodott, lelkileg zsarolt, és rossz hangulatot keltett. Főleg a férjem rokonságát szidalmazta. Közben Csillagvirág rohant fel-alá, az asztalról a terítőt lerántotta, hatszor elesett. Még az orrát is lehorzsolta. Milyen anya vagyok én, hogy a gyerekem örökké csupa seb?! De nem panaszkodom, ezt vállaltam, gyermeknevetést akartam hozni a világba, ezért lettem anya. Végre hazafelé tartunk, sötét van már, állok a villamosom, ami rázza ki a lelkemet a körút fényei közt. Közben egy talpalatnyi helyem sincs, mert egy karrierista picsa ideállt a számba, a laptop táskájával leveri az oldalam. Hát nem látja, hogy gyerekkel vagyok? Aki ráadásul ordít a fáradtságtól… És ahogy rám néz! Ítélkezik, azonnal! Egyértelmű, hogy azt gondolja, na a pöffeszkedő anyuka, ő aztán igazán ráért volna még egy villamost várni! Neki nincs dolga! És nem igaz, hogy nem tud a bőgő gyerekével valamit csinálni! Mintha én kevésbé fontos tagja lennék a társadalomnak, azért mert jelenleg nem dolgozom. Arra persze nem gondol, hogy az én gyerekem fogja majd az ő nyugdíját is fizetni, mert neki a gyerekvállalásnál fontosabb a saját fontossága meg a kényelmetlen körömcipője! Hihetetlenül idegesítő ezeknek az üzletasszonyoknak a dölyfössége!

Édes Istenem, milyen hosszú nap volt ez a mai. Hulla fáradt vagyok. Pedig nem csináltam ma semmit. Ma sem. És hány ilyen eseménytelen, hosszú nap vár rám, mire végre eljön a békét hozó halál. Nem tudom már mióta nincs fedél a fejem felett, és mikor aludtam utoljára ágyban. Besötétedett, ülök a villamoson, ami rázza ki a lelkemet a körút fényei közt. Persze, csak amíg nem jön az ellenőr, és le nem szállít. Vagy amíg a többi ember ki nem utasít. Itt áll a fejem felett egy karrierista picsa, meg egy pöffeszkedő anyuka a gyerekével. Nekik persze van feladatuk az életben. Nevetséges, hogy bár idegenek, mégis látszik a feszültség köztük, egy kanál vízben meg tudnák fojtani egymást. De ezen csak én mulatok magamban, másoknak nem tűnik fel az ilyesmi, csak nekem, akinek egész nap van ideje az embereket figyelni a villamoson. Persze ők észre se vesznek, rám se néznek. Hála Istennek. Mekkora szerencse, hogy tegnap sikerült megmosdanom egy nyilvános wc-ben.

Budapest, 2010.11.11.

Gondolatok a metrón

Elég unalmas az életem. Erre tegnap jöttem rá, a 10 éves osztálytalálkozón.
Mert mégis, mit tudtam előadni? Megismerkedtem egy évfolyamtársammal, egymásba szerettünk, az iskola végeztével összeházasodtunk, lakást vettünk, amit törlesztünk, robotolunk, és ha minden jól megy, nemsokára lesz egy gyerekünk is.
Sablontörténet. Láttam, az egykor ismerős, mára már megtört tekintetekből az érdektelenséget.
Most is itt ülök a büdös metrón, minden nap ugyanaz a szürkeség, ugyanaz az arctalan tömeg. A munkahelyemen ugyanaz a robot, ugyanazok a problémák, ugyanazok a korlátolt emberek. Aztán egy napon megöregszem, és rájövök, hogy az életemet az ismeretlenség szürke, fullasztó homályos unalmában éltem le.
Nem! Hiszem, hogy nem ez lesz a sorsom! Próbálom magam mások szemével látni, de nem megy. Hála Istennek! Hiszen, ha jobban belegondolunk, nem hasonló sablonra vágyik minden ember?
Mert a valóság az, hogy romantikus, vadregényes szerelem a mienk, minden pillanata rózsaszín, narancs meg türkizszínű, emlék. Életünk első lakása valódi otthon, banán, virág és pörkölt kávéillatú fészek. Minden reggel figyelem az arcokat a metrón, mosolygok az emberekre, majd belépek az irodámba, ahol fontos feladatok, szakmai kihívások és támogatásra számító csapat vár. Ráadásul minden reményem megvan arra, hogy a szívem vágya teljesül, miszerint egy új életet hordok a szívem alatt, benne a jövőt, a megváltást, a fényt.
Itt ülök a metrón, néznek rám az emberek, néhányan visszamosolyognak a hétköznapi lányra, és senki sem tudja rólam, hogy az én életem izgalmas, tartalmas és boldog. Ugyanis ezek a dolgok fejben dőlnek el.

2010.11.11.

A lord

Az egyik kedvenc könyvem Daphne du Maurier: A Manderley ház asszonya című remekműve. Érthető volt tehát az izgatottságom, mikor férjemmel a regényből készült musical előadására váltottunk jegyet. Ezt fokozta az is, hogy kisfiúnk születése óta nem igazán volt alkalmunk esti, intellektuális programokra kiruccanni. Így hatalmas lelkesedéssel sminkeltem magam, és öltöttem fel a legszebb alkalmi ruhámat. Kézen fogva mentünk a színházba, előtte forró feketét ittunk, és apró süteményt ettünk, és mikor felvonták a függönyt, csillogó szemmel vetettem bele magam a történet és a zene élvezetébe. Lebilincselő volt. Annyira magával ragadott az előadás, hogy mikor rebbenve körbepillantottam a félhomályos nézőtéren, akkor az egy irányba bámuló arcok látványa tűnt szürreálisnak, és a darab valóságosnak.
Ezt követően jó néhány napig nem tudtam szabadulni a hatás alól. Ráadásul igen kellemetlen, negatív gondolataim támadtak. Úgy éreztem, hogy bár boldog házasságban, sőt, immár boldog családban élek, ezzel le kellett mondanom annak a kamaszlánynak minden kalandos ábrándjáról, aki valaha voltam. Fájt, hogy én sosem fogok megismerkedni Monte Carloban egy szenvedő angol lord-dal, aki az első feleségét gyászolja, és az apám lehetne. Félreértés ne essék, soha nem cserélném el a drága férjem senkire, mégis sóvárogva vágytam arra a képre, ahogyan láttam magam húsz évesen, rajztáblával a kezemben a Francia Riviéra csipkés szikláin, egy jól öltözött, visszafogott, deresedő halántékú férfi karjában, aki arra vár, hogy megmentsem saját magától és a démonaitól.
A hétvégén elutaztunk, ha nem is a Riviérára, de Esztergomba egy kicsit kikapcsolódni. Sétáltunk a fő utcán, üldögéltünk a főtéren, kicsi fiúnk kergette a galambokat. Megvolt ennek is a kispolgári bája, romantikája, de szánalmasnak tűnt a monacoi vágyott kalandhoz képest. Aztán autóba ültünk, hogy megkeressük a szállodát, ahol az elkövetkező napokat fogjuk tölteni. Ahogy egy piros lámpához közelítettünk, hirtelen éles csaholás, szenvedő vonyítás és hangos sírás hallatszott. Mivel én voltam a sofőr, hirtelen azt se tudtam mi történt, vagy hogy honnan jönnek a hangok, mikor a férjem határozottan rám parancsolt: „Azonnal állj félre, ki kell szálnom!” Kábultan engedelmeskedtem: félrehúztam a kormányt, leparkoltam a járdán, és benyomtam a vészvillogót. Mire ez megtörtént, ő már nem volt az autóban. A visszapillantó tükörbe nézve jeges rémület fogta marokra a zsigereimet. Egy 8 éves forma kislány a kicsi kutyáját próbálta megmenteni, akire rátámadt egy nagytestű kóbor kutya. Életem párja egyenesen oda tartott, ellentmondást nem tűrően a háta mögé terelte a kislányt, és hangosan ráüvöltött a kóbor ebre: TAKARODJ! A kóbor kutya ekkor vette észre, hogy megzavarták, és ahogy felemelte a fejét, még hatalmasabbnak látszott. Végigfutott az agyamon, hogy mit tehetnék, ha rátámadna a kedvesemre, és reszketni kezdtem, mikor tudatosult bennem, hogy valójában semmit. A kicsi miatt még a kocsit se hagyhatom el, de ha a torkának ugrik, oda sem érek. Bátor nőnek tartom magam, mégsem mertem nézni, hogy mi történik. Kényszeredetten hátramosolyogtam a kicsinyemre, és próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Ő csodálkozva nézett vissza rám, a gyerekeket nem lehet becsapni. Féltem, hogy elsírom magam, de nem lehetett, nem engedhettem, hogy a pánik legyűrje az ép elmémet. Mély levegőt vettem, és újra hátra néztem. Férjem még mindig a kóbor kutyával ordított, aki nem tudta mit tegyen. Valahányszor újra neki akart támadni a kiskutyának, az emberhím üvöltése megzavarta. A kislány sírt, félt is, de a kutyusát annál is jobban féltette. Láttam emberemen, a feszültséget: nem tud két helyen lenni, a kislányt, a kiskutyát és a nagykutyát háromfelé szeparálni.
Az emberek fel se fogták a jelenetet, nyugodtan sétáltak, maximum megbámulták a furcsa cirkuszt.
Mikor már-már sikeresnek tűnt a hadművelet, és a kislány be tudott szökni a kicsi kutyussal a házba, a nagykutya utánuk vetette magát. Uram is bement a házba, és kiküldte a gyámoltalanokat, hogy egyedül zavarja ki az ordast. Sikerült, hála Istennek. A kóbor kutya meggyőződött arról, hogy ki az alfahím, és elszaladt. A kislány, és a kutyája bemehettek végre a házba.
Nyílt a kocsi ajtaja, és az én hősöm sápadt arccal, remegő térdekkel, de a tekintetében a gyümölcsöt termő elszántsággal ült be az autóba. Nem szóltunk semmit. Ráadtam a gyújtást, és ebben a pillanatban az angol lordokat tartogató Monte Carlonak kihunytak a fényei.

Budapest, 2010.11.08-09.

A globalizáció hatása a magyar gazdaságra

Harmadéves doktorandusz lévén órára siettem a XIII. kerületbe. Rohanni kellett, mert miután a kisfiamat leadtam gyermekmegőrzésre a nagyszülőknél, már az Üllőin befelé dugó volt. Az eső is eleredt, igazi, szomorkás, novemberi délután volt. Semmi kedvem sem volt dolgozó anyából diáklánnyá vedleni.
Két év kihagyás után folytatom az iskolát, nagyon furcsa volt beülni a vadidegen elsőévesek közé, akikben még ott volt a lelkesedés, a vidámság, az érdeklődés. Az én évfolyamomból valószínűleg már mindenki végzett, kicsit szégyelltem magam, nem is nagyon elegyedtem szóba a folyosón beszélgető, ostobán kacarászó társaimmal.
A tanárnőnk, aki „A globalizáció hatása a magyar gazdaságra” elnevezésű tantárgyat tartja, egy neves jobboldali közgazdász. Az első órára két könyv elolvasását írta elő. Az egyik Korten „Gyilkos vagy humánus gazdaság”, a másik Susan George „Börtön vagy Szabadság” című műve.
Én, minden körülmények közt szabálykövető lévén, természetesen elolvastam a két könyvet, és meg kell mondanom, rendkívül bosszantottak. A pénzvilág és a multinacionális cégek fantomvagyonáról, összefonódásáról, az emberiségre gyakorolt negatív hatásáról szólnak, leszólják a szabad piacot, amiben én minden körülmények közt rendíthetetlenül hiszek, és a kézzelfogható megoldások, amiket ajánlanak, nos, azok se nem kézzelfoghatóak, se nem reálisak. Ez volt az én véleményem, amit nem terveztem kifejteni, főleg, mivel nem értettem annyira a témához, hogy biztos legyek a közgazdász-naívaként a zsigereimben megfogalmazott ellenérzés szakmai helyességében.
Az óra egyébként igazán jó hangulatban telt. Persze egy-két okostojás-szakértő előadta az „Én szerény véleményem szerint…”, illetve a „Tanárnő, én vitatkoznék ezzel a kijelentéssel…” kezdetű monológját, melynek egyetlen és egyértelmű célja a tanárnő elkápráztatása volt. Sajnos a mesterkélt mondatkezdést legtöbbször egyszerű, silány, gyenge okfejtés követte. Mondanivaló nélkül. Természetesen.
Sokat beszéltünk arról, hogy mennyire égetően szükséges lenne minden ember otthona, a Föld védelme. Az lehetne az emberiség szent és sérthetetlen célja, hogy megóvjuk a bolygót, amelyen élünk, abban létrehozzunk egy egészséges társadalmat, abban pedig egy versenyképes gazdaságot, aminek a pénzügyi rendszer csupán része. Ehelyett jelenleg a pénzvilág dróton rángatja a gazdaságot, a gazdaság körül ugrál az egész társadalom, és a bolgyónk, nos, csupán szánalmas díszletet játszik mindehhez. Ez a gondolat, mely Susan George-ot dícséri, áthatotta az egész óra szellemiségét, és éreztem, hogy megszületik a közösségben valami jó, valami szándék, melynek én is része vagyok. Hiszen a nagy változásokhoz is mindig egyének kellenek, akik elindítják azokat. Ha sokan akarunk közöset, akkor van remény a sikerre, és ezt soha nem szabad elfelejteni.
Az egyik legjobb ötletnek azt tartottuk, hogy a tőkét, a környezetbarát technológiák innovációjába, történő beruházásokba lenne jó koncentrálni, mint amilyen a megújuló energiaforrások - a szél, a nap - felhasználása, mert ez nem csak a gazdaságot élénkítené, de ugyanakkor segítene kímélni lakhelyünket, a Földet.
Többek között volt szó a szerzői jogok védelmére szolgáló törvények újragondolásáról is, mely lehetővé tenné, (a szerzői jogok maximális tiszteletben tartása mellett) az újítások gyorsabb elterjedését.
Az építő erejű szakmai vitát, beszélgetést, személyes élmények felsorakoztatását alig tudtuk abbahagyni, senkit sem zavart, hogy hivatalosan már rég vége van az órának.
Végül a tanárnőnek sikerült magához ragadnia a szót, és kiadta a következő órára ajánlott olvasmányokat. Megemlítette, hogy az egyik cikk nem tölthető le az internetről, nem nyomtatható, de olvasási jogot lehet kérni. Erre az egyik hímnemű okostojás lelkesen felkiáltott: „Tanárnő, feltörjem magának?”. A tanárnő szelíden mosolygott, és bizonytalanul annyit mondott: „hát igen, talán kényelmesebb lenne, ha ki lehetne nyomtatni”. Mire egy másik, nőnemű okostojás affektálva közbevetette: „igen, igen, rettenetesen kényelmetlen a monitorról olvasni, bántja a szemem, mindenképpen ki akarom nyomtatni!” Döbbenten dörrentem a dialógusba: „És a szerzői jogok? És a környezetvédelem?” De erre már senki sem figyelt. A lány válaszát elnyelte a távozófélben lévő diákok zsibongása, de le tudtam olvasni a szájáról: „Engem az egyáltalán nem érdekel!”

Budapest, 2010.11.08.

Amit csak akkor értünk meg

"Édesanyám 50. születésnapjára"

Az én anyukám. Mindig nagyon szép volt, pedig nem viselt párizsi ruhát, nem hordott bubifrizurát, és mégis… Nekem ő volt a legszebb a világon. Ahogy próbálok visszaemlékezni a gyerekkoromra, minden emlékemben elővillan a tekintete, amiben olyan fénysugár volt, ami megvilágított engem. Barna őzikeszemében mindig ott volt a szeretet, a jóság, a kedvesség, a büszkeség, és még valami, valami megfoghatatlan. Ezt a megfoghatatlant féltésből, aggodalomból, szomorúságból gyúrták, de mégsem az volt, hanem valami egészen más.

Ezt láttam a szemében, mikor oltást kaptam és utána mentünk vissza a bölcsibe, én a kerítés rámpáján mentem, anya fogta a kezem, én meg már régen elfelejtettem azt, hogy fájt.

…mikor kézen fogva először indultunk együtt a piros oviba, és ott meg kellett mondania, hogy a jelem nem alma lesz, hanem napocska.

…mikor a könyvtárban otthagyott a délelőtti matinén, ő meg felszaladt a másodikra, az unalmas felnőtt könyvekhez.

…mikor az Éntáncolnékveledet, az Izaurát meg a Névtelenvárat néztük az első színestévénken.

…mikor ezredszer kérdeztem meg tőle, hogy benne van-e a már a rég áhított kistestvér a hasában, és ő végre igennel válaszolt.

…mikor biciklizni tanított a lakótelep egyik hátsó parkolójában, és én a környék összes Ladájának nekimentem.

…mikor először hagyott ott az iskolában az általa varrt iskolaköpenyben a postairónokkal, a piros-kék ceruzákkal, a színes pálcikákkal.

…mikor elköltözés utáni első este lefekvéshez készülődtünk az új, idegen és trolik zajától hangos gyerekszobában.

…mikor átadta a levelet arról, hogy nem vettek fel a 8 osztályos gimnáziumba, ahová járni szerettem volna.

…mikor kitűnő lett a bizonyítványom, és akkor is, amikor nem.

…mikor az elit gimiből hazahoztam egy hónap alatt az ötödik kettest.

…mikor feljelentettünk a barátnőmmel egy magamutogató és zaklató szatírt a rendőrségen.

…mikor a ballagás előtt benézett délutánonként a szobámba, ahol a felvételire tanultam.

…mikor az érettségi büfében kente a szendvicseket.

…mikor 18 évesen először otthagyott a rideg és idegen kis albérleti szobámban, a nagyvárosban, egyetemistaként.

…mikor nem sikerültek a vizsgáim, és akkor is, mikor sikerültek, és hazatértem vidéki illatú nyárra egy fáradt péntek délután.

…mikor egy felbontott eljegyzés után újra szerelmes lettem vadul és menthetetlenül.

…mikor igazságtalanul kirúgtak az első állásomból, amit annyira szerettem.

…mikor férjhez mentem, és bevonultunk a csillogó-villogó házasságkötő terembe, kezemben virágcsokor, mögöttem a hófehér ruha uszálya, fejemen fáty(ol).

Ezt láttam, valahányszor ránéztem, valahányszor boldog voltam, vagy féltem, de sose értettem, sose kérdeztem…

Aztán egy este, mikor szalmonellás voltam, ráadásul akkor tudtam meg, hogy kisbabát várok, felhívtam őt. Elmondtam, hogy mennyire félek, aggódom, és szorongok, nehogy ennek a pici életnek baja essen a betegségem miatt. Talán sírtam is, és mondtam, hogy csak annyit kérek a Jóistentől, hogy a jövő héten, mikor eljutok az orvoshoz, akkor legyen minden rendben. Aztán már sínen leszünk. Csak ott, a jövő heti ultrahangon hadd lássam meg először a kicsi szívét dobogni. Anyukám erre csak hallgatott, majd lassan, tagoltan, minden szót megfontolva, nagyon kedvesen így beszélt hozzám: „Kislányom, ne hidd, hogy ez így működik. A jövő heti ultrahang, ha rendben lesz, utána kezdődik csak az izgalom. Hidd el, az csak a kezdet. Egy csodás korszak kezdete, de egy olyan korszaké, ami tele lesz aggódással, szorongással, féltéssel, vágyódással. Vizsgálatok sorozatai, vérképek, ultrahangok, eredmények és vizsgálatok megint. Mindig izgulni fogsz, hogy minden rendben legyen, és ez így van rendjén.”
„Akkor ez addig fog tartani, amíg meg nem születik?” – kérdeztem megrökönyödve.
„Nem – lehelte halkan – amíg a szemünk nyitva van…”
És akkor megértettem.

2009. szeptember 23-24.

A szobainas

"Dr. Gillynek, aki nagyon fontos nekem,
meg a többi kevésbé fontos szobainasnak."



Kis, dohos pincehelyiségben dolgozott a szabó ébredéstől lefekvésig, látástól vakulásig. Talán megérte, hiszen csodálatos öltözékek kerültek ki a keze alól, elégedetten adták egymásnak a kilincset a törzsvendégek. Mikor a vevő megérkezett egy-egy új darabért, a kis szabó egy bemutató szobainason prezentálta az elkészült portékát. A vendégek többnyire boldogan csapták össze a kezüket a szobainas láttán, mely minden igény kielégítésére képes volt.

Bejött az üzletember. Boldogan összecsapta a kezét, mikor meglátta a szobainast visszafogottan elegáns, szürke öltözékben. Éppen olyan, amilyennek megálmodtam, vagy még egy fokkal szebb – gondolta magában, és elégedett mosoly terült szét az arcán. Csak a kis szabó nézett mogorván.
Bejött a bohém. Boldogan összecsapta a kezét, mikor meglátta a szobainast a durván extravagáns, hupiszínű öltözékben. Éppen olyan, amilyennek megálmodtam, vagy még egy fokkal szebb – gondolta magában, és elégedett mosoly terült szét az arcán. Csak a kis szabó nézett mogorván.
Bejött a vőlegény. Boldogan összecsapta a kezét, mikor meglátta a szobainast ezüstösen ragyogó, fekete öltözékben. Éppen olyan, amilyennek megálmodtam, vagy még egy fokkal szebb – gondolta magában, és elégedett mosoly terült szét az arcán. Csak a kis szabó nézett mogorván.

Egy nap, a kis szabó megunta az elégedett mosolygást, a mogorva nézést, és a mások szolgálatát. Bezárta a boltot. A szobainast vitte magával. Tetszett neki. Főleg a cseresznyefa berakás, és az apró ezüst kampók. Beállította a nappaliba. Nézegette. Gondolkodott. Addig, addig, hogy gondolt egy nagyot, fogta, és elvitte a szoba minden berendezését. Hozott helyettük kedves, cseresznyefa bútorokat, ezüst fogantyúval. Boldogan csapta össze a kezét, mikor ránézett a szobainasra, öreg cimborájára új környezetében. Éppen olyan, amilyennek megálmodtam, vagy még egy fokkal szebb – gondolta magában, és elégedett mosoly terült szét az arcán.
És senki nem nézett mogorván.

2007.

Telefonban…

…a hangod közönyös, több, flegma és durva, nem értem, miért, nem értem hogy lehet ez, mikor annyira szeretlek, és azt mondod te is, hiszek neked, meztelen a lelkem előtted, olyan kiszolgáltatott vagyok, oly sebezhető, a durva szó keményen felsérti a gyenge fátyolborítást, ömlik a vérem, de te ezt nem láthatod, legfeljebb érzed, de ellököd a sejtést, mert tudod, hogy elég egy bocsánatkérés, és máris minden rendben, hiszen szeretlek, mert mindennél fontosabb vagy nekem, az életem, hogy szeretsz, nekem te vagy a kedvesem.
De most még nem volt megbocsátás, még nem volt félszeg mosoly, a telefon a kezemben, még a fülemben csattan a türelmetlen „Na csá”, csak ülök némán, már megint elered a könnyem, nem értem, hogy miért kell, miért jó ez neked.
Hangod a bensőmben, lelked nagyon messze, minden szó, minden másodperc egyre távolabbra lökte. Egymagam vagyok a homályos szobában, a büszkeségem darabokra esve, a megalázkodás, a kedves szóra éhezés össze-vissza törte.
Azt mondtad vigyázol rám, és én eléd álltam, mint naív gyermeked, ki tudatlan, és bízik az okos felnőttben. Nyújtom a kezem: „kérlek vezess, fogd meg…”, és te mosolyogva megcsókolod, néha megszorítod, aztán durván ellököd, pofonként kapom a szavakat az éteren át, a technika átka, a telefonban lehetsz személytelen és gyáva, én meg a marha, akit saját testőre kíméletlenül szúr hátba…

2003.

Szklerózis Multiplex

O. Krisztának


2003. január

- Halló, szia Dórikám!
- Szia Lizus…
- Valami baj van?
- Kriszta rosszul lett tegnap. Kórházba kellett vinni.
- Jézusom! De, ugye semmi komoly?!
- Szklerózis multiplex.
- Nem tudom mi az, mi az, mit jelent ez, mondd már magyarul!
- Egy bénulásos betegség. Én sem tudom pontosan. Mindenkinél másképp zajlik le. A lényeg, hogy a szerencséjétől függően öt, tíz, vagy húsz év múlva a beteg járásképtelen lesz, és tolókocsiba fog kerülni. Az izmai…
- Olyan nyugodt a hangod. Túl nyugodt, hogy mondhatod ezt csak így!? Mintha arról lenne szó, hogy holnap mit ebédelünk! Miért, miért pont vele? Hogy történhetett ez, nem tudom elhinni! Miért Ő? Miért Őt?
- Csak a Jóisten tudhatja választ. A kezében vagyunk…
- Ja, látom! Baromira vigyáz azokra, akik szeretik, ne haragudj, most muszáj letennem!

2003. március

Megfagyok. Fel kéne menni. Hatra ígérkeztem, már 20 perce itt állok, negyed hét. Krisztám. Nem régóta ismerem, de azonnal beleszerettem a varázslatos lényébe. Nyugodt szépséget, sugárzó harmóniát áraszt minden mozdulata. Most nagyon beteg. Meg fog bénulni. Babát akartak a férjével. Talán nem is lehet már neki. Még csak 28 éves! Olyan fiatal! Ő vezeti azt a keresztény diákkört, amit a barátném, a Dóri minden héten látogat. Én is szeretek oda menni. Nem izgat ez az isten-istenítés, én sosem találtam rá Jézusra, aki bennünk lakozik állítólag, de ott, a gyertyafényben izzó forró-arany tea minden cseppjében otthon vagyok. A kekszek halk roppanása a fogak közt, a kedves történetek, a halk kuncogás, a jóisten, ha van, ott rám is vigyáz. Ennek a belső otthonnak Kriszta a háziasszonya, olyan ő, mint egy langyos cserépkályha, szőkesége a napé, mosolya egy rózsáé. Minden szava nyugtat, minden szava törődés. Hogy oda volt az öreg mindenhatóért! Vajon most mit érez? Hogy cserbenhagyták. Hogy a jóisten, mikor a szeretetet osztogatta, róla megfeledkezett. Hogy tehetted ezt, hogy tehetted, ki a mennyekben vagy? Leghűbb barátod töröd kerékbe az élet sziklás oltárán?! Mivégre, mire, istenem, ne bőgjek már, elmaszatolódik a szememen a festék. Fáj a torkom megint. Most gyógyultam meg. Vissza fogok esni. Fel kéne mennem, rengeteget kések. Képtelen leszek Kriszta szemébe nézni, nem nézhetek rá sajnálkozva, nem sírhatok. Nem bírnám elviselni, ha sírna. A megtörtsége, a félelme engem is halálra rémítene. Hogy segítsek neki, mit is mondhatnék? A virág is fázik. A virág! Az a szerencsétlen szál nyomorék, félig fagyott fehér rózsa, amit neki hoztam. Mennyire nem illik hozzá, te szent ég! Remélem…
Hat huszonöt. Csörög a mobilom. Kriszta!! Majdnem kiejtem a kezemből. Igen, itt vagyok a ház előtt, nyitja az ajtót a kaputelefonról, hát benn vagyok a szép, újszagú épület lépcsőházában. Még soha nem volt ilyen közel a harmadik emelet. Egy nyugdíjas tetű sebességével vánszorgok. Fenn Kriszta a nyitott ajtóban áll. Ragyog a szeme, szikrázik a mosolya, kék farmerszoknya takarja vékonyka, szürke harisnyás lábacskáját, Fehér blúza ráncain vidáman táncolnak a kék nefelejcsek…
- Mit állsz ott, mint a sóbálvány, gyere gyorsan beljebb! Dóri mondta, hogy a múlt héten voltál beteg, nagyon aggódtam érted! – nevet rám szeretettel.
Lám, mégiscsak találkoztam a Jóistennel. Ott volt, 2003 márciusában egy kis beteg szöszi lány ragyogó szemében.

2003.

Öregség

ülünk a szoba barátságos fényében, arany naplementében, villódzik a tévé, gyere, együk meg a vacsoránkat kedves, halkan falatozunk, nézzük a rohanó embereket az utcán, mi már nem sietünk sehová, hullanak az őszi falevelek, repülnek a fényévek, csak nézel rám, látom a fáradtságot a szemedben, végigsimítod a kézfejeddel az arcom, némán elmosolyodsz, messze tűnik a régi nyarak emléke, a csókok országa, karon fogva visszasétálunk a szobába, a térdünkre borítunk egy kockás takarót, és ülünk félve, csendesen
harminc évesen

2003.03.16.

Nyár után az ősz furcsa néha

Elmúlt a nyár. Élénksárga sugarait, vad, szilaj, szikrázó fényét felváltotta az ősz. A simogató, aranyló napfény bíbornarancs felhők kíséretében régen eltűnt a Budaörsi dombok háta mögött. Sötétedik, arcomba vág a szél, ahogy a kemény szögletes épület fotocellás ajtaja ijesztően, némán szétválik előttem. Letelt a munkaidőm. Futni lenne kedvem, de nem futok. Semmi értelme. A busz mindig pont ekkor megy el, ahogy kilépek az épületből. Sietősen lépek, puha meleg sálam, amit Nagyi kötött, az orromig felhúzom. Persze a kardigánom megint az irodában felejtettem. Sokáig várok a buszra, magamban franciául igét ragozok (kell a diplomához a második nyelv). Itt a bűzt árasztó sötétkék tragacs, tizedmagammal préselődök fel az élő szardíniás dobozba. Az idegen emberek szaga, közelsége mindig megrémít, menekülni szeretnék. Azt hiszem az ilyesmit a vidéki városból származó emberek sohasem tudják megszokni. Próbálok valami másra gondolni. Például, hogy hogyan osszam be januárban mind a nyolc vizsgámat négy hétre úgy, hogy mellette dolgozni is tudjak. Nem akarom az összes szabimat kivenni. Annyira szeretnék elmenni februárban síelni. Apa már évek óta nem visz. Andris elvinne most. Annyira szeretném, annyira! De persze, persze, tudom, tudom, a legfontosabb, hogy az egyetemen levizsgázzak… Még az árfolyam-politika dolgozathoz is anyagot kell keresnem a héten. Jaj, ne, megint érzem ezt a fura bizsergést a gyomromban, mintha vizsgára mennék. Lassan összeáll egy kemény kőgombóccá. Ezt az érzést is jól ismerem egy ideje. Valami szépre kellene gondolni, akkor feloldódna. Elborítanak a hullámok, hát senki sem látja, hogy fuldoklok? Nem tudok kiszállni a mókuskerékből, ebből a taposómalomból, ebből a rohadt kurva életből!! Nem, nem higgadjunk le, hol a szigetem? Igen, igen, már látom is. Öt kilóval könnyebb vagyok, és egy kókuszdióból tejjel-mézzel folyó koktélt szürcsölök. Andris fogja a kezem. Csodás testű kemény kötésű néger fiúk legyeznek pálmaágakkal. A világoskék víz fehérsósan fodrozódó tarajokat vet. Szabad vagyok. Ilyen nászútról álmodtam, és álmodom. Milyen gyermekeink lesznek? Biztosan szőkék, kék szeműek, mint Andris. És bárcsak lenne köztük egy copfos kislány… Bedöcögtünk a villódzó dugóból a Móriczra. Leszállok, sodor az emberfolyam a buszajtón, mint egy fémszoroson át. Fel a hetesre, épp most fékez be a megállóba. Három is. A leghátsóra szállok, azon van szabad ülés talán. Ezen a néhány percen már semmi sem múlik. Csak ültőhelyemben érzem az ólomnehéz fáradtságot a lábamon, a szememen, a szívemen. Andris biztos otthon van már. Persze nem rakott rendet. Ez afféle megállapodás volt a kezdet kezdetén. Ő rendben tartja a szobát, én a konyhát. A konyha viszonylag rendes is. De a szoba egy menekültszállás hangulatát idézi… Utálom. A fotel tele van szennyes, illetve féltiszta ruhákkal, a padlószőnyegben áll a kosz és a hajszálak. Az ágy sosincs összecsukva. Ő megy el később. Pedig milyen büszke voltam még nemrég kezdő-háziasszonyi teljesítményemre! De nincs időm rá, erre most nincs. És különben is, miért nem képes megcsinálni, ha egyszer megígérte! Itt vagyok, le kell szállni. A gombócos kő megint a gyomromban. Az éhség is mardos. Dél óta nem ettem. Alig bírok felállni. Nem lesz ez így jó. Rendesnek, kedvesnek kéne lennünk egymáshoz, legalább nekünk, szerelmeseknek. Vigyáznunk kell egymásra, annyi gond van, annyi rossz történik, ami ellen védtelenek vagyunk, akár a fészekből kihullott, újszülött madárfiókák. Nekünk kell megóvni egymást. Jó, nem érdekel, nem szólok semmit, szarok a szobára, a kuplerájra. Most mi van, ha ruhák vannak a fotelban?! Csak az a fontos, hogy összebújjunk, és megpusziljuk egymást, olyan szerelmesen, mint a nyáron.
Nem jön a tetű lift, kettesével szedem a lépcsőfokokat: még most jön a nap jó része, még most jön az, amiért érdemes volt az eddigieket végigcsinálni. Szinte töröm a kulcsot a zárban: megjöttem! - kiáltok vidáman. Andris tévét néz (persze ruhástul fekszik a tiszta ágyneműn). Szia Kicsim – feleli gépiesen, két csatornaváltás közt. Szia – állok az ajtóban keserűen. A ruhák a hetek óta porszívót nem látott padlón vannak szanaszét dobálva. A fotel üres. Biztos keresett valamit. De ha már nem pakolt rögtön el, miért túrta szét? Ha már széttúrta, minek dobálta le?? Ha már ledobálta, miért nem hányta vissza legalább??? Én ezt nem bírom, ezt nem lehet kibírni, képtelen vagyok disznóólban élni!! Sikítani tudnék, ő csak nyomkodja azt a rohadt távirányítót, én pedig tüntetően némán, dühödt, szaggatott mozdulatokkal elkezdem elpakolni a tiszta, féltiszta és koszos ruhadarabjainkat.. Persze ismer, hiába állok háttal, hiába nem néz rám, tudja, hogy belül őrjöngve tombolok. Most mi van? – kérdezi unottan. Mintha nem tudná! Gyűlölködve nézek, felrobbanok!! Most már egészen biztos, hogy eldurran az agyam! Ha most felállna, kikapcsolná a tévét, átölelne, megnyugtatna, viszonoznám az ölelését. Ha azt mondaná szeret, az felérne egy düholtó varázsigével, azt mondanám, én is szeretlek, és a megkönnyebbüléstől, a ledobott tehertől, a kiokádott kőgombóctól sírva fakadnék, szorosan hozzábújva felszabadultan, a feszültséget széttépve bőgnék, és belélegezném az illatát, a tiszta ruha illatát, amit én mostam ki. Persze nem szól, csak bámul rám bosszankodó képpel. Keményen, farkasszemet nézünk. Semmi – szűröm a fogam közt ezt a magam számára is dühítően és nyilvánvalóan hazug választ, mire ő egy dallamos „akkor jó” kíséretében hátradől a meccséhez.
Földhöz vágom a ruhákat, a sötét konyhába robogok, és a székre rogyva, a hideg, kemény asztallapra dőlve ordítva bömbölök.
Hol vagy rikítóan tarkálló nyaram, hol vagy szenvedélyes tündérszerelmem?! Nem bírom a sarat, a ködöt, a szürkét! Nem bírom a hétköznapokat, ezeket nem, kerékbe törnek, karóba húznak, istenem, milyen magányos vagyok a kispolgári, pitiáner, mindennapi problémák sáskajárása között. Úgy félek, hogy boldogtalan leszek örökre, hogy nekem is szép lassan, csendben tönkre megy az egyetlen életem. Hogy a szerelem tényleg mindig elmúlik, hogy az álmok sosem válnak valóra. Hogy a szívek sosem találnak egymásra. Itt fogok magamban, ebben a nagy, tehetetlen testben élve eltemetve megdögleni!! Senki sem segít, senki sem segíthet. Néha az emberek nem veszik észre, hogy rátaláltak a boldogságra, hogy a megértés, a szeretet, a megbecsülés, a legfontosabb dolgok, egy otthon, otthon egy másik emberben mindig hazavárja. Mindig több kell, más kell, másik kell. Sohasem lehetek elég. Hogy szeressek jobban, hogyan tegyek többet, nem tudok, nem tudok, nem tudok! Mikor gondoskodik végre rólam valaki? Csak egy valaki, úgy, ahogy én gondoskodom róla, ahogy én szeretem.
Hirtelen elvakít a neon mesterséges fénye, belém szorul a fojtott zokogás, felkapom a fejem: Andris áll a konyha ajtajában. Letörlöm könnyben ázott mocskos, festékes arcomat, odalép, átfogja a fejem, lecsókolja a könnyeket, én csak ölelem, ölelem, kapaszkodom belé, mintha el akarnák tőlem venni, bújok a pocakjához, hogy érezzem a meleget, az illatot, nem a tiszta ruhákét, az Andriskámét. Gyere te kis buta – puszilja meg a fejem búbját, az ölébe vesz, lecsapja villanyt, csak ülünk a sötétben, egymást átölelve, sokáig, nagyon jó sokáig, már nem szól a tévé, csak hallom, hogy a szívünk egyszerre ver…
Kinn tombol a fagyos télelő, de az én konyhámban ismét meleget ont a régi nyár.

2003.

Milyen egyedül vagyok

Milyen egyedül vagyok! Ha beszélek, nem jönnek ki hangok a számon, ha írok, nem látszanak a papíron a betűk. Csak én hallom, csak én látom magamat, és
Isten. Az ő ereje ad erőt elviselni ezt az állapotot.
Mintha ezen a földön nem is léteznék, mintha nem is beszélnék, mintha nem is éreznék. Gondolataimat elfújja az utca zaja, érzéseimet elfojtja a kaja, a pia. Csak telnek napjaim egymás után, bárki máséi is lehetnének, csak folynak gondolataim le a Dunán, mintha nem is léteznének, a sötétben, a szennyben, tovahömpölyögnek, mint kagylóhéjban a gyöngy, porrá zúzódnak a sziklakövön.

Fénylik a vérem, arany a színe annak, mégis, ha felvágnám ereim, csak a sár maradna…

2003.

Magányrohamaimról

Félek, nem tudom, mit keresek itt. Tárgyak, és emberek. De ezek csak tárgyak, és emberek, mindenki elmegy mellettem, csak én vagyok bezárva magamba, csak én vagyok itt egyedül, ebben a börtönben, nem akarok bátor lenni, nem akarok szembe nézni, csak túl lenni, túl lenni, addig meg aludni, elrepülni, megszűnni.
Nem jöhet be hozzám senki, én sem mehetek be senkihez, nem látnak, csak a testemet, azt, hogy az nagy, fiatal, és erős, nem látnak engem, ahogy a legmélyén a hideg fagyfeketében hangyaként kuporgok, szép fényes, de kicsi és gyenge hangyaként, akit sokszor még eltaposni sem érdemes, olyan jelentéktelen.
Néz rám mindenki szeretettel, nyújtják a kezüket felém, de én csak mosolygok, bátor eszelősen, nem kell a kezük, nem használhatom semmire, egy kéz nem elég, hogy megmentsen, hogy kimentsen, saját magamból, gyávaságomból, gyengeségemből, félelmemből. Egy szív kéne, egy lélek, de hiába van az is, mert elillan, elszáll, ha utána nyúlok, mint egy fodros szárnyú pillangó, amit megölnék, szétmorzsolnék, amint megfognám, így hát nem lehet enyém, nincs gyógyszer, nincs segítség, csak a félelem, a hideg, csak én, csak én, csak én…

2003.

Kikészítesz

Itt állsz előttem, lehajtod a fejed, bűnbánón nézel rám, én meg csak döbbenek, legszívesebben lekennék két nagy frászt, olyan hülye vagy, és mégis, csak nézlek, elpárolgott a dühöm, gyere, bújj ide hozzám, ölelj meg, hadd lélegezzem be a nyakad illatát…

2003.

Hajléktalanok, csövesek, balekok

Balek vagyok. Sokan vágták már a fejemhez, de nem izgat. Egyszer valaki azt mondta, hogy sokkal jobb érzés jó fejnek lenni, mint rossznak. Szerintem is. Ezért adok mindig aprót a hajléktalanoknak az aluljáróban. A barátaim csak röhögnek rajtam: látszik, hogy vidéki vagy!
Nem baj, had nevessenek. Én örülök, hogy segíthetek, kell nekik a pénz, igaz, nekem is. De nekik sokkal jobban. A „pizzát rendeljek vagy rántott húst?” nem egészen ugyanaz a probléma, mint az „egyek vagy ne egyek”!
Aztán egyszer olvastam egy cikket a HVG-ben, ami azt elemezte, hogy mennyit keres egy csöves az utcán egy nap, és aztán azt mire költi. Nem tetszett. Azt éreztem, hogy igazuk van a többieknek, ez az egész átverés, a szegénység marketing menedzsmentjének a netovábbja. Elraktam az újságot a táskámba, mert odaértem az aluljáró lépcsőhöz, elhatároztam, hogy nem adok most senkinek. Nem is adtam. Kemény csaj vagyok, az élet megedzett, ha-ha! Engem ma nem téveszt meg senki a szívszaggató meséjével!
Aztán édes jelenetnek voltam szemtanúja: Egy sárga, foszlott bélésű paplanba csomagolt néni mindenáron fésűt akart kölcsön adni egy barna pulcsis bácsinak. A férfi nem kért az ápoltságból, és brutálisan kettétörte a néni bugyirózsaszín, foghíjas fésűjét, aki ezt látva minősíthetetlen szavakkal illette a bácsit, majd sírva fakadt.
Gondoltam mégis odamegyek, és vigasztalásképpen adok pénzt a néninek egy új fésűre, de addigra már túlhaladtam, és szégyelltem visszafordulni.
Másnap bementem a 100forintos boltba, és vettem egy szép, új fésűt. Gondoltam leteszem a néni elé, és elsietek, biztos nagyon fog örülni. Teljesen beleéltem magam a megható jelenetbe, azonban a néni nem volt a tegnapi helyen, a sárga paplanja magányosan koszlott a földön. Mindennap figyeltem, de nem találkoztam vele többé (vagy csak nem ismertem fel?), míg egy nap a paplan is eltűnt onnan.
Attól kezdve nem érdekelt, hogy piára költik a pénzt, vagy cigire, vagy akármire, amire én sajnálnám. Azért adom, hogy sötét, silány, aluljárós életüket egy árnyalattal világosabbá tegyem. Ha ez egy korty bor, vagy egy slukk dohány, akkor arra szánom. Festő vagyok, megtehetem, élet-festő. És attól nem lesz kevesebb szín a vásznamon, ha adok néha a festékemből. Groteszket is kell néha festeni.
És a fésülködés sem hátrány…

2003.

Globalizáció

Bombáztak.
A csonka házak szürke romjai homályos lidércekként magasodtak az emberek fölé.
Ömlött a füst.
Láttam egy gyerek széttépett holttestét.
Az anyja ott jajveszékelt felette.
Az emberek nem álltak meg segíteni, zavarral vegyes rémülettel rohantak, de nem volt hová menekülni.
Volt akinél bőrönd volt, mentették nyomorúságos ingóságaikat.
Sokan véreztek is.
Néhányan egymásba kapaszkodva bukdácsoltak előre.
Óriási volt a hangzavar.
A repülőgépek zúgását elnyomta a robbanások kemény csattanása.
Értetlenség ült az arcokon, fájdalommentes döbbenet.
Érezni lehetett a félelem mindent elsöprő mágikus erejét.
A halottak szanaszét hevertek az utcán, testük megtekeredve feküdt arccal a porban.
Egy katona távolba meresztett szemmel ült, mintha meglepődött volna, mikor szíven lőtték.
Egészen fiatal volt.
A haja barna.
Egy férfi zokogva ült egy tank roncsa mögött.
Ő feladta.
Egy asszony egy lábast fogott a feje fölé.
Egy kisfiú sírva kereste az anyját, közben, kezét vérző fejsebére szorította.
Szakadt, koszos, szánalmas gúnyájára vér csepegett.

Még szerencse, hogy mindez tőlem oly távol van, az egészet csak a híradóban láttam…

2003.

Éjjel a pusztában

Ment a vándor, zakatolva, vacogva, a lélektelen puszta marokra fogta. Harapta a sötét bársonyát, ahogy a levegőt kapkodta, nehéz lépteivel a száraz fűcsomók élettelen testét pozdorjává zúzta. Taposta a szikkadt talaj repedezett felszínét, gyorsan, egyenesen haladt, szálfa termete egyenesen távolodott, egyenesen nyugatra. Elméje kattogott, átkozta életét, a végtelen, sötét éjjelét. Fújta a szél a fák ágait, mint rideg csontok koppantak az élettelen szélkelepek.
Csak egy, csak egy volt odafenn az égen, egy pirosarany csillag, mi fényt hozott a magányos sötétségbe. Ez, csak ez a kicsi csillag, mi űzte, hajtotta, csábította, tolta, előre, előre a hideg pusztában, a végtelen éjszakában. Csak annak a fénye, reménye tartotta életben, az óceánnyi sötétben.
A kis pislákoló erről mit sem tudott. Kacsingatott csendben, nézelődött, kémlelt, majd ásított egy nagyot. Látott már sok vándort.
Emberünk közben robotolva lépdelt, bogarak kemény váza roppant az éjben, puha testük csendben elfolyt az elhagyatott réten. Jeges szél fújt, átjárta a vándor kopott, szakadt gúnyáját, a szemét vágta. Könnyes lett tőle, s ő a vizes homályban még mindig a kis csillagot látta, százszor száz mosolygó példányban. Életét adná egy pirosarany percért, egy simogatásért, egy csillagcsókért, egy fényes ölelésért. De a csillag pirosan, aranyan a semmiben fénylett, unottan pislákolt, nézelődött körbe, ha látta is a vándort egy perc múlva már elfeledte. Tette a dolgát, világított az éjben, fájlalta a torkát a jéghideg szélben.
A vándor megbotlott egy kőben, hideg hegyes szikla ült a földben. Felemelte, jól marokra fogta, óriási erővel felhajította. Hiábavaló próbálkozás, hogy a kis ragyogót leüsse az égből, a lábai elé. Nem sikerült persze, most sem, ahogy mindig, szánalmas próbálkozásának zaja kongón visszhangzott a szél zúgatta pusztai magányos éjben. Kétségek közt hányódva kínlódva folytatta megszállottan útját a reményhagyta réten.
Mióta volt éjsötét? Már ezt sem tudta. Biztos, hogy több éve, nincs is más emléke. Mindig is az volt tán, csak nem vette észre.
Csak akkor ébredt rá mi végre is az élete, mikor a pirosarany csillag fénye rádöbbentette a sötétre, a mélyre, a magányra, ugyanakkor a világosságra, ragyogásra, szépre. Akkor kezdett melegre, fényre vágyni, a hideg feketeségben nyugatra vándorolni, a pirosan pislákoló, aranyos csillagot követni, keresni, csak őérte élni, menni, menni, menni…

Váratlanul elállt a szél, csönd lett, a zúgás abba maradt. A görcsösen, dühösen menetelő vándor hátában édes meleget érzett. Jól esett, hát hagyta, ment tovább nyugatra, csillaga mintha rámosolygott volna. Egyre melegebb lett, a színek halványan derengtek, világosodni kezdett. A fák száraz csontvázai előléptek a homályból, hússal teltek meg, leveleik kizöldültek. A vándor döbbenten fordult meg, mi ez a csoda: a felkelő nap első sugara. Az aranyló hajnal, mit sohasem látott, bontogatta narancs virágát a látóhatáron. Futni, rohanni akart bele, a rég áhított meleg, derűs fénybe, de lába a gőzölgő gyepre szegezte. Lelke háborogni kezdett, miért menetelt hát, mivégre vágyott, ha elhagyja most a drága kis csillagot.
A csillag halványabban égett, pislogva kémlelte a messzeséget, a vándorra rég ügyet sem vetett. A nap álmosan ébredt, azért ragyogva nézett körül a végtelen réten.
A vándor félénken nézett vissza, a simogató sugár megkövült vonásait kisimította. Lehunyt szemmel fürdött az aranyesőben, elhagyja hát életét a kis ragyogót? Bűnbánóan nézett vissza kiszorítva elméjéből a tüzes napot. Legnagyobb döbbenetére azonban az éj fekete leple szertefoszlott, kék selymén nem látta már a kis csillagot.
Megkönnyebbült, körülnézet, minden oly természetes volt, erősen hajnalodott. A fű káprázatosan zöld volt, a harmatcseppek rajtuk hintázva szivárványszíneket ontottak a világba. Odébb búzakalászok ringatták sárga, nehéz fejüket, vérszín pipacsok cirógatták a langyos szelet. Délelőtt lett, a nap magasan állott, aranyfénnyel vonva be a világot.
A vándor megnyugodott, szíve boldogan vert, egy illatos szénakazal tövébe lehevert. Egy fűszálat rágcsált, egy édes dallamot dúdolt, szíve megszabadult a szorongató bútól. Gondolt még egy percig a kicsi csillagra, majd a Napba nevetett a harsány, vidám, sokpillangós réten, a Nap pedig magához ölelte, és rámosolygott szépen.

2003.

Egy üveg bor

Egy üveg bor…
Csak nézlek, édes vagy és kedves, vidd el a messzeséget. Hadd legyen minden közel, ne legyen semmi távoli;
csak a gondok.
Kihúzom dugód, meglelem mézes titkod ajkát, döntöm magamba az élet felejtő nektárját. Lebegnék és úsznék, lila és narancs hullámokban, látnám értelmemet csendes varázsodban.
Megfogom üvegtested, kissé hideg, de formás, csábít a kísértés, megkóstollak mindjárt!
Tetszel nekem nagyon, külsőd is bensőd is, kezembe veszlek és érzem, könnyű vagy, túlságosan.

Hiszen üres vagy.

2003.

Boldogság

Csodálatos álmot láttam az éjjel.
Őrülten szerelmes voltam, hihetetlenül, ahogyan csak a filmekben lehetséges, és a romantikus regényekben való. Olyan szerelmes voltam, mint a megvadult, 16 éves kamaszlányok, akiknek a szemében még nincs ott a csalódások megtört fáradtsága. Szerelmes voltam, és boldog.
Egy szép szőke fiúba voltam halálosan szerelmes.
Fogtuk egymás kezét, rohantunk a körúton az esőben, közben nevettünk, elállt az eső, kisütött a nap, galambokat kergettünk a téren, az úttesten keringőztünk, dudáltak az autók, besötétedett, és mi a sötét, buja, langyos Dunában meztelenül fürödtünk.
Végigcsókolóztunk a filmet a moziban, a leghátsó sorban, fagyit ettünk, sokat, egymás szájában éreztük az édes ízeket, utána egy kiskocsmában egymás kezét szorítva langyos, habos sört ittunk, faltuk a rántotthúsos szendvicset, beszélgettünk, nevettünk, és pofátlanul boldogok voltunk, élveztük az életet.
Zongorázott otthon nekem a kedvesem, félálomban egy kockás pokróc alatt kucorogtam, nagyon élveztem, a tiszta hangokkal én is egy szebb világba kerültem, szép volt a dallam, ismerősen csengett, halkan dúdoltam, önfeledten.
Egy tisztáson ültünk, kéz a kézben, néztük a naplementét, arany volt a hajunk tőle, halgattuk a kakukk éles hangját, messzebb, a fák közt, az erdőben.
Sétáltunk a homokos Duna parton, térdig gázoltunk a vízben, gyöngéd és vad csókok váltották egymást a hűvös, sötétszürke levegőben. Langyosan fodrozódott a bársonyfekete víz és izzott a borzas víztükrön a lámpák visszaverődő, hideg fénye. Csendben álltunk, egymást szorítva, én szívtam be az illatát, úgy öleltem, mintha utoljára láthatnám.
És reggel lett, a csodás látomás még kísért. Lassan fogom fel az álom és valóság közti elmosódott határvonalat, kinyitom a szemem, tűz a nap, szikrát vet az égen, és ahogy oldalra fordulok látom, hogy a szép, szőke fiú itt fekszik mellettem...

2003. június 11-12.

Boldogság, avagy engedjétek hozzám a gyermekeket

Arannyal borít be mindent az ősz, fújja a szél a száraz falevelet, szárnyal, kering, majd halkan zizzen a földön, de csak egy pillanatra, újra felkapja egy langyos légáramlat, átrepül a madarakon, szeleken, világokon, életeken, csak száll és szárnyal, lebeg, repül és újra lebeg, nem fél csak él és örül, messze száll, égbe száll, tova - tova száll, nem zavarja a por, nem zavarja a szmog, nem akar semmit, csak céltalanul sodródik, merre jó sorsok vetik, megsimogatja a szelet, megcsiklandozza az eget, egyre gyorsabban és gyorsabban repül, míg a szél a földhöz nem vágja, egy arra járó kisgyerek agyon nem tapossa.

Áprilisi hóesés

Ha azon a fényes áprilisi délelőttön valaki arra sétált, egy alacsony szőke lányt látott narancssárga átmeneti kabátban, egy koszos, szürke, öt emeletes bérház előtt állni. A lány bizonytalanul ácsorgott, a körmét rágta. Odasétált a kapuhoz, majd kihátrált, és felnézett, aztán újra visszatért a korhadó faajtóhoz. Többször a kapucsengő után nyúlt, de nem csengetett. Végül összeszorította a szemhéját, és egy határozott mozdulattal megnyomta alulról a hatodik gombot a középső oszlopban.
Ez a lány én voltam.
Sokáig nyomtam a csengőt, mire végül barátságtalanul visszaberregett, és a kapu feltárult előttem. Nem bírtam kivárni a lift érkezését, kettesével szedtem a lépcsőfokokat, lihegve értem a harmadik emelet gangjára. A leghátsó ajtóban ott állt egy koszos, ápolatlan alak, hanyagul az ajtófélfának támaszkodva. Lassítottam a lépteimen, és megpróbáltam összeszedni magam. Nagyobb görcsgombóc már nem lehetett volna a gyomromban.
Azt sem tudom, hogyan jutottam végig a körfolyosón, de egyszer csak ott álltam a felém tornyosuló pacák előtt. Nem mertem ránézni.
- Édesanyám meghalt – szakadt ki belőlem valami rekedt mondat-féle.
- Részvétem – felelte az érces, minden meglepetést nélkülöző hang – és én miben segíthetek?
- Mindig azt mondta, hogy apámon kívül csak egyetlen férfi ismerte igazán – néztem föl bátortalanul.
A pasasnak különös fény csillant a szemében, tudtam, hogy már tudja.
- Boróka. Szabadi Boróka. – ízlelgette anyám lánykori nevet óvatosan. Majd felrezzent emlékei közül, furcsán nézett rám, mintha méregetne. Majd - Gondolom bejössz. – döntött helyettem.
Lassan indultam a félhomályos, dohos szagot árasztó lakás belsejébe. Amíg levetettem a kabátom (a cipőmet nem mertem levetni), ő félrerakott a kanapéról két bakelit lemezt, pár üres pálinkásüveget és néhány festékes tubust. A szoba tökéletesen jellemezte gazdáját. Hatalmas rendetlenség, kosz, műkandalló, festőállvány az ablaknál. Óvatosan ereszkedtem le a kanapé sarkára. Ő szembe ült egy óriási, puha fotelba.
- Nem hasonlítasz rá. – állapította meg. – Mit szeretnél tudni tőlem? – kérdezte kíváncsian.
- Hogy milyen volt. Milyen volt… fiatalon?
- Fekete hajú…
Csönd.
Még sok, sötét nyomasztó csönd.
Aztán elkezdte.
- Boróval a főiskolán ismerkedtem meg. Ő is festett, nem is rosszul. Mindig hangos volt, erélyes, felnőttes, szókimondó, egyenes és talán túl határozott. A szeme mindig mosolygott. Sokan szerették és még többen nem. Egyenesben volt, együtt élt a vőlegényével, csinos volt és szolid gyémántgyűrű ékeskedett az ujján. Apád eljegyzési ajándéka, gondolom. Néha összefutottunk, dumáltunk a festészetről, suliról, ilyesmi. Egész jól festett, komolyan. Valószínűleg egy jó fej srácnak tartott, akivel érdemes véleménycserét folytatni. Aztán eljött az utolsó év. Rég nem láttam már, mikor felhívott. A szomszéd csehóban vártam rá. Farmer volt rajta és zöld póló, ami még jobban kiemelte a kontrasztot fekete haja és zöld szeme közt. Le volt fogyva, és a szeme már nem mosolygott. Egyszerre volt meglepő és ijesztő az arckifejezése. Némán leült, nagyra meresztette a szemét. Arról beszélt, hogy nem biztos abban, hogy azt az életet éli, amire vágyik. Bár látszólag mindene megvan, mégsem boldog. Valami különlegeset, izgalmasat szeretne, olyan dolgokat, amiket még sosem próbált ki. Külföldre utazni, kábítószerezni, részegen szeretkezni, sztriptízt táncolni… Gondolom megdöbbentő a mamádról ilyesmiket hallani, de te is ilyen korú lehetsz, biztosan tudod, hogy ezek nem voltak igazi vágyak, csak amolyan kétségbeesett kitörési kísérlet. Nyárra tervezték az esküvőt, de már abban sem volt biztos, hogy apáddal akarja leélni az életét, sőt, hogy férjhez akar-e menni valaha. Egyet akart, festeni. És kifejezetten jól festett. Próbáltam segíteni, hogy rendbe tehesse összekuszálódott életét, de tudtam, az ember ilyen helyzetben csak maga mászhat ki a gödörből, jöhetnek a jó tanácsok, de csak saját erőből lehet a gócokat feloldani. Sokat beszélgettünk, mindennap találkoztunk szinte. Elvittem pár helyre, megismerte néhány haveromat. Tetszett neki a züllött élet. Sokszor egy üveg piával moziztunk nála, mikor apád éjszakás volt. Máskor csak bevetettük magunkat a pesti éjszakába, és csak hajnalban kerültünk haza másnaposan. Közben rengeteget beszéltünk és még többet vitatkoztunk. Annyira egyedül érezte magát! És én is. Persze nem történt soha semmi köztünk. Mindig hangoztatta, hogy a kilengések ellenére szereti apádat, és nem tudja nélküle leélni az életét. A mai napig sem tudom, hogy szegény ember mennyit látott ebből a botrány-korszakból, tudott-e róla egyáltalán bármit is. De szerintem biztosan. Csak végtelenül türelmes volt, tudta, hogy anyád fiatal hozzá, idő kell neki, de érdemes rá várni. Boró nagyon tehetséges volt. Kitűnően festett… Egy éjjel a rakparton konyakoztunk. Hátradőltünk a lépcsőn, átkaroltam, ő meg hozzám bújt. Belélegeztem a haja illatát. Ha éreztem is bárkit valaha olyan közel magamhoz, mint akkor őt, azt sem úgy. Tudtam, hogy nem tudnám boldoggá tenni. Nézz körül, nem ilyen életre termett, mint amilyet én élek. Nagyon különleges, és ellentmondásos volt ez a – talán barátság. Emlékszem, másnap hó esett, pedig már április volt. Valami furcsa lebegett a levegőben. Estére már beborította a fehér palást az egész várost. Egyszer csak anyád állított be hozzám. A gyönyörű ében haja zilált volt, a tekintete zavart. Még kabátot sem vett. Látszott, hogy rohant. Azt mondta, hogy nem bírja tovább apád mellett ezt a nyugdíjas tempót. Ebből már tudtam mi következik. Elfordultam, kibámultam az ablakon a hóesésbe és az asztalba kapaszkodtam. Néztem ahogy elfehérednek az ujjaim a heves szorítástól. Csönd. Veled akarok lenni – suttogta. Újra csönd. Lehet, hogy most teszem tönkre az életem, de nem érdekel! – kiáltotta. Dermesztő volt a csönd. Azt hiszem szerelmes vagyok beléd…-lehelte kétségbeesetten. Mikor adtam én valaha okot arra, hogy azt feltételezd, én is így érzek? – feleltem hidegvérrel, miközben attól tartottam letépem az asztallapot. Erőt véve magamon, hogy hitelesen tudjak a szemébe nézni, megfordultam. De már nem volt ott… Évekkel később küldött egy lapot, hogy férjhez ment és babát vár.
- Igen, van egy tíz évvel idősebb bátyám – leheltem kábultan – Anya mondta, hogy a diplomaosztó után többé nem találkoztak.
- De, még egyszer. Egyetlenegyszer találkoztunk… De már ez is régen volt, te még meg sem születtél.
Csönd.
- Gondolom, nem erre számítottál. Sajnálom – nézett a férfi borús arcomra.
- De igen, pontosan erre. Nem a tévedhetetlen anyámra, hanem az emberre… – és egyenesen az arcába néztem. Meglepett a látvány. Mintha a saját szemembe néztem volna…- nem mertem tovább gondolni. Sietve felkaptam a kabátom, és mielőtt a pasi bármit tehetett volna elköszöntem, és elmenekültem. Rohantam végig a gangon, le a lépcsőn, ki a szabadba, a levegőre.
Időközben beborult az ég, s mikor kiléptem a kapun hópelyhek kezdtek el szállingózni körülöttem és bennem…

2003. március 16.

Levél

Ezt az írásomat szertettel ajánlom Vicának és
Gábornak, akik a nehéz pillanatokban mellettem álltak.




Levél


Kedves Dávid!

Hosszú évek óta barátok vagyunk, és most nagy szükségem van a támaszodra, és segítségedre, hiszen Te már mindazon túl vagy, amiről most beszélni, illetve írni fogok. Bárcsak ne laknál ilyen messze tőlem, és személyesen mondhatnám el a problémáimat!
A felvételi időpontjának közeledtével ugyanis egyre idegesebb vagyok. Ez nem is a jó szó. Rettenetesen félek. Ha nem vesznek fel, az már önmagában is szörnyű csapás, és akkor még nem számoltam a tanárok és az osztálytárasak lenéző pillantásával, továbbá a rokonok szánakozó tekintetével. Ólomsúllyal nehezedik rám a felelősség: akár az életemet is elronthatom! Neked hogy volt lelkierőd átvészelni ezt az időszakot?
És ha felvesznek? Egy teljesen idegen közeg, távol az otthontól, a barátoktól. Persze tudom, ezzel több szabadság jár. Elkezdődik az önálló életem, amit türelmetlenül vártam, de most, hogy itt vagyok a küszöbén, megijeszt a dolog. Húznám még az időt. Még egy kicsit szeretnék gondtalan kislány maradni, akinek nincsenek komoly kötelezettségei, felnőttes problémái. Ott vannak a barátaim is. Hiába ígérjük meg, hogy nem szakadunk el egymástól, a kapcsolatunk a régi marad, nem fogjuk megtartani, észrevétlenül fogunk eltávolodni egymástól. Az egy-egy fokos eltérések az idő síkjában hatalmas szakadékokká szélesednek, végül észrevesszük, hogy már nincs közös téma, nincs miről beszélni.
Elég magányos vagyok. Se időm, se kedvem fiúkkal foglalkozni. Elvesztettem a hitem a „Fehérparipás Hercegben”. Mikor elindul a leányka a fiúk felé megtalálni az igazit, a neki valót, a tökéletest, még nem is sejti, hogy 10-15 év múlva ő is ott találja magát a többi nő robotszerű, gépies életében. Arra fog várni, hogy fogjon egy balekot, aki elveszi, eltartja, akinek szülhet két gyereket. Kétségbeesésében felruházza az eredetileg elképzelt álomherceg tulajdonságaival, emiatt folyamatosan csalódik, és mikor már végképp eloszlottak a légvárak áttetsző falai: elválik. Anya és apa is úgy indultak valaha, hogy biztosak voltak benne: ez a szerelem örökké fog tartani. Tíz évig bírták…
Már nem bízom az emberekben. A világ mindenkit arra kényszerít, hogy taktikázzon. Miért nem mutathatja ki az ember az igazi érzelmeit? Miért kell magunkba fojtani az örömünket, a bánatunkat? Hát nem úgy szép a világ, ha színes, és változatos? Miért a szürkeség és az egyhangúság vette át a hatalmat a képzelőerő felett? Ha valaki lázadni próbál ez ellen, mint én, azt kivetik maguk közül. Gyűlölik, talán irigyek is rá, mert ő szabad bír maradni. Sokkal kevesebb félreértés lenne a világban, ha nem kellene háromszor is meggondolni, mielőtt kimondunk valamit, nehogy kinevessenek, csodabogárnak nézzenek. De a legnagyobb baj az, hogy ha valakit könnyű szívvel a bizalmadba fogadsz, az visszaél ezzel. Te adsz, ő meg ezt nemhogy nem viszonozza, még el is vesz a lelkedből hitet, erőt, tartást.
Elolvastam a virágos naplómat a minap. És szinte fizikai fájdalmat éreztem a bensőmben. 14 évesen írtam. Olyan ártatlan, vicces, naiv az egész iromány! És mégis! A stílusban magamra ismerek. Hol van az a kislány? Hová rejthettem? Hogy nyomhattam el ennyire? Hogy alakulhatott át így? Egyre csak csalódom a világban újra és újra, de én újra és újra túlteszem magam a kudarcokon, optimistán, mosolyogva, tűrve, átvészelve, erősen továbbmegyek. De meddig? Mikor jön el az az idő, hogy azt mondom elég, és többé nem állok fel, nem tudok majd továbblépni, megtörten, fáradtan fekszem majd egy sötét sarokban, és csatlakozom a többi, „emberhez” a porba, a szennybe, az unalomba. Hogy mikor? Talán már a következő lejtő után.
Sok dologra nem vagyok büszke. Nagyon jól tudod, hogy mennyit hibáztam a szerelemben. És most azt látom egy papírlapon az én kézírásommal, hogy soha nem csókolnék meg olyat, akivel nem járok együtt, és soha nem járnék együtt olyannal, akibe nem vagyok szerelmes! Szerelem! Vicc az egész! Félek, hogy többé nem találok rá. De nem azért, mert nem lesz rá lehetőség, hanem mert nem merek majd, nem fogok tudni bízni. Ez rettenetes! És még nem vagyok tizennyolc! Hová lesz a világ, ha már egy tizennyolc éves lánynak ilyen gondolatai vannak?
Elvesztegettem az időt. Túl hamar elszállt. Néha fohászkodom: Isten! Állítsd meg az időt, forgasd vissza a kerekét, várj! Még annyi mindent szeretnék csinálni mielőtt felnőtt leszek!
Azért ne aggódj, nem teszek kárt magamban. Akkor sosem tudnám meg mi történt volna velem azután. Hülye indok, de egy olyan kíváncsinak mint én, alapos!
Látod? Fordul a kocka. Nem is olyan régen még én vigasztaltalak téged, én tartottam benned a lelket, és most Te vagy boldog, nekem van szükségem bátorításra, támaszra.
Mert rettenetesen félek a jövőtől. A jövőtől, amit nem látok. Sűrű, tejfehér köd borítja, amin csak néha tör utat magának egy-egy halovány fénysugár. Ha oda belépek, ki fog rám vigyázni? Vezetgetni? Oltalmazni? Senki. És ez félelmetes érzés.
Az előbb kimentem az erkélyre elszívni egy szál cigarettát. (Tudom, hogy utálod.) Most este háromnegyed tíz van. Tehát kimentem az erkélyre. Fülledt volt a levegő, és hallottam a békák tavaszi brekegését a holtág felől. Felhős az ég. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy nyár van. Igazi, párás, fülledt, meleg nyári este. Kinn ülök a parton, és hallgatom a békákat. A holdfény átsejlik a felhőkön, és megcsillan a fekete vízen. Nincsenek drogosok, szatírok, nincs szemét és büdös, csak a tiszta víz üde szaga, és a nyár nehéz illatát sodorja a langyos szellő. Egyedül vagyok. Mégsem, van velem valaki. Egy barátnőm? Nem. Az utolsó szerelmem? Nem, nem ő az. Ekkor a Hold kibukkan a felhők közül, és sejtelmesen megvilágítja a két ember arcát. Te vagy a másik. Csak Te és én a nyári éjszakában. A hangunk akaratlanul is suttogóra vált, halkan sugdolózunk, és néha fojtottan felkacagunk. A Hold újra elbújik egy furcsa alakú felhő mögé, a meleg szél finoman borzolja a fűzfa lehajló ágait, ami alatt ülünk. Lábunk előtt apró, finom, tarajos hullámokat vet a sötét, addig sima víztükör. Megborzongunk, mert csak rövidnadrág és póló van rajtunk, közelebb húzódunk egymáshoz, csöndben kacarászunk. Várjuk a hajnalt. Holnap új boldog nap virrad ránk a felhőtlen szabadság jegyében. Nincs mitől félni, nincs miért aggódni. Csak örülünk, hogy boldogok és szabadok vagyunk. Eszünkbe sem jut, hogy ez másként is lehetne…
Kinyitottam a szemem, a cigaretta leégett. A csikket biztonságos távolba hajítottam a szomszéd virágágyásába, az összecsukódott tulipánok közé. Elindultam befelé. Óvatosan becsuktam az erkélyajtót magam mögött. Még mosolyogtam a különös látomáson, aztán egy kis keserűség kúszott a mosolyomba, mert tudom mi áll még előttem, és csak kívánhatom ezt a képzeletbeli nyári estét, amire még hónapokat várhatunk. Azután a keserű mosoly is az arcomra fagyott: eljön-e valaha is ez az este, amikor teljesen gondtalanok lehetünk, és félelem nélkül gondolhatunk a holnapra?
Mikor találkozunk legközelebb? Ezt már annyiszor kérdeztem, és tudom, hogy te sem tudod a választ. Azért nagyon jó, hogy mindezt legalább levélben leírhatom neked. Te vagy a biztos pont a zavaros mindennapokban, és az egyetlen „lelki társam”- ha mondhatom ezt így. Csak nevetek azokon, akik azt mondják, nem lehet barátság fiú és lány között: nézzenek csak ránk. Hiszem, hogy köztünk tényleg örökre megmarad ez a fantasztikus kötelék. Ugye sosem hagysz magamra? Benned sosem fogok csalódni? Ennek a tudata elég lenne ahhoz, hogy továbbra is észrevegyem a világ hétköznapi csodáit, amikből erőt meríthetek az utam, az életem folytatásához. Szeretettel: A Te Gerdád

Szerzői utóirat: Gerda és Dávid öt év múlva összeházasodtak. Őszintén, tiszta szívvel álltak a közös élet előtt. Született két gyerekük. Boldogan éltek, amíg 10 év múlva el nem váltak…

2001.01.28.

Kismadár

A hatalmas folyosóablakokon szinte zúdult be az aranyvörös alkonyi fény. A hófehér ablakkeretek megnyúlt árnyai furcsa mintázatokként rajzolódtak a halványzöld falakra és az osztálytermek kimustrált ajtajaira. Fülledt, meleg kora nyári este volt, a bizonyítványosztás napja. Néma csönd. Már réges-régen hazament mindenki. A lépcsőházban csak a takarítónő munkájának ismerős zajai visszhangoztak.
A második emeleten ücsörögtem a fizika előadó előtt, a piszkosszürke padlón, ölemben a könyvecskével. Hátamat az öreg ajtónak döntöttem, és lehunyt szemmel élveztem, ahogy a napsugarak cirógatják az arcomat. Csukott szemhéjaim mögött is narancsot és püspöklilát láttam. Ha csak résnyire nyitottam szemeimet, rezgő pilláim hegyén szivárványszín pillangók táncoltak.
Elmélkedtem, és mégse gondoltam semmi konkrétra. Jó volt ott ülni, nagyon jó. Egészen zsibbasztó érzés.
Magányos félálmomból magas sarkú cipők kopogása riasztott fel. Kinyitottam a szemem, és a léptek irányába néztem, úgy, hogy még véletlenül se kelljen megmozdítani a fejem. A másodikos Kradácz Marcsi közeledett bátortalanul, akit csak felületesen ismertem. Volt valami rémisztő abban, ahogy rám nézett. Mint egy fuldokló a feléje nyúlóra. Mi lelte ezt a lányt?-- kérdeztem magamtól minden részvét nélkül. Ahogy közelebb ért, láttam csak, hogy milyen sápadt. Vékonysága valahogy még törékenyebbnek, még áttetszőbbnek tűnt. Odajött hozzám, nem szólt semmit, leült velem szemben az ablak alá. A besütő nap ragyogó glóriát vont ébenfekete göndör haja köré. Dacosan elhúzta telt ajkait, állát előreszegte, és kihívóan megszólalt:
-- Megbuktam biológiából!
A szemem elkerekedett, csodálkozva néztem madárszerű arcába. A döbbenetem csak még jobban felbátorította, vészjóslóan folytatta:
-- Kettesem van latinból és kémiából.
Én, aki mindig tudok a szavakkal bánni, csak bámultam, nem voltam képes megszólalni. De lehet erre bármi értelmeset mondani? - Akkor meg jobb, ha hallgat az ember.
Marcsi teljesen zavarba jött, a cipője hegyes orrát nézegette, és közben rágta a körmét. Arcát elborította a szégyen pírja.
-- De a többi jegyem ötös, az összes, még a fizika is...-- tette hozzá egészen halkan.
Most már végképp nem értettem semmit, de visszanyertem a hangomat:
-- Mégis, hogy lehet ez? "Kradácz Mária, az országos latin fordítóverseny győztese - idéztem az igazgató tavalyi évzáró beszédéből --, a városi kémiaverseny második helyezettje, aki dicséretben részesül biológiából is, iskolánk egyik legnagyobb büszkesége." És most megbuksz biológiából, a másik két tárgyból pedig kettesed van... Ekkora rontást még szándékosan se lehet véghez vinni.
-- Hát nekem sikerült.
-- Úgy érted, szándékosan csináltad?
-- Igen, szándékosan- és erre még büszke is volt.
-- De hát miért??? -- "Ez a lány valószínűleg megőrült"—gondoltam, és egyre jobban feléledt bennem az érdeklődés.
-- Mert nem akarok orvos lenni- jött a leheletszerű felelet pár másodpercnyi csönd után.
Kezdett halványan körvonalazódni előttem Marcsi tragédiája.
-- Nem akarok, érted?! Nem, és kész! Pilóta leszek, csak ezt akarom! -- kivörösödött az arca, teljesen lázba jött, szinte kiabált, és erősen gesztikulált. -- Repülni, el, messze, bejárni a világot, mindent, földet, vizet, eget, látni az összes országot, megismerni az összes embert! Csak el, el innen, messze, nagyon messze...
Szánalmas zokogásban tört ki, felhúzta a lábát, vékonyka karjaival átölelte, és elfojthatatlanul sírt, hangosan, ahogy a kisgyermekek szoktak. Tényleg megsajnáltam, felálltam, és átültem mellé, ügyetlenül átöleltem keskeny vállait.
-- Ne sírj- kérleltem a kétségbeesett lányt --, ne sírj. A könnyek nem hoznak megoldást a problémákra. Ez az, gyerünk, nézz rám, nézz a szemembe. Szépen mondj el mindent, jó? Majd csak kitalálunk valamit -- próbálkoztam bizonytalanul.
-- Igen... elmondom... elmondom... -- rebegte óriási szipogások közepette.
Letörölte a könnyeit, kifújta az orrát, és belekezdett.
-- Az édesapám orvos, az anyukám az asszisztense. Magánklinikájuk van a város szélén. Kinn a zöldövezetben. Gyönyörű, modern, új épület, nagy kerek ablakokkal. Mégis, olyan hideg, olyan kegyetlenül szilárd, mint egy börtön. De ők imádják... Minden pénzüket belefektették, minden idejüket ott töltik. Nekem is az a második otthonom. Már kiskoromban játszótér helyett a klinika kertjében futkároztam. Külön szobám van ott azokra az estékre, mikor anya és apa ügyel, nem akarják, hogy egyedül legyek otthon. Nem szeretik, ha nem vagyok kéznél, szinte sehova sem engednek el, mert aggódnak. Nyolcra legkésőbb mindig otthon kell lennem. Nincs is túl sok barátnőm, szóval amúgy se lenne kikkel eljárni, a probléma tehát lényegében megoldottnak tekinthető...
Itt elcsuklott a hangja, próbálta leküzdeni a hangjában bujkáló sírást. Az eszébe sem jutott, hogy azért nincsenek barátai, mert soha nem mozdul ki, és nem ismer meg új embereket.
Szegény Kismadár! Kalitkába zártak...
-- De ne hidd, hogy nem szeretnek, mindent megadnak nekem, drága ruhát- mutatott végig utolsó divat szerinti szoknyáján és finom selyemblúzán-, bútort, könyveket. A legjobb különtanárokhoz járatnak, és egyáltalán, bármit megvehetek, amit csak akarok...
Szegény kismadár! Arany kalitkába zártak...
-- Még életük értelmét, a klinikát is nekem adják. Már születésemkor eldöntötték, hogy belőlem csak orvos lehet. Mikor kiderült, hogy természetes tehetségem van a biológiához, a kémiához és a latinhoz, már előre örültek, hogy az ő kislányuk majd milyen könnyen megtanulja a medicinát és az anatómiát. De én nem akartam medicinát és anatómiát tanulni! 8 évesen utaztam először repülőgépen, és azóta csak egy vágyam van: hogy egy napon én irányíthassam ezt a hatalmas gépet a felhők felett. Anyáék reménykedtek benne, hogy ez csak egy múlandó dili. Mikor azonban látták, hogy komolyan gondolom, egyszerűen megtiltották, megtiltották!- Újra könnyek gyűltek a szemébe.- De én nem adtam fel, nem tudtam feladni. Megvettem az összes ezzel kapcsolatos könyvet, megnéztem minden dokumentumfilmet, és hatalmas kínszenvedések árán ötöst szereztem fizikából, abból a tárgyból, amihez soha nem volt tehetségem, és gyakran érthetetlen számomra.
Szegény Kismadár! Aranykalitkába zártak, és eltörték gyönge szárnyad...
Összeszedte magát, és folytatta:
-Egy egyetemista srác a különtanárom, hihetetlenül okos, nagy koponya és kicsit elvont figura, szakadt cuccokban. Sokat beszélgettünk, segített nekem rájönni, hogy eddig hiába tettem meg mindent a szüleim kedvére, hiába voltam minden orvosira szükséges tárgyból színötös, engedelmes jókislány, nem hagytak nekem semmi teret az önmegvalósításhoz, sőt azt mondták: "Kislányom, ezt azért el is vártuk." Ilyenkor üvölteni tudnék! Jó, ha így nem tudom elérni a célom, legyen másképp. Szándékosan rontottam mindenből, és hajnalig kimaradoztam otthonról, össze-vissza hazudoztam. Először megdöbbentek a változáson, majd dühöngtek, s mikor látták, hogy nem tehetnek semmit, kétségbeestek, utána úgy döntöttek, hagynak, majd csak lecseng ez a kis lázadó korszakom.
Szegény Kismadár! Aranykalitkába zártak, eltörték gyenge szárnyad, vergődéseidre és halálkiáltásaidra nem figyel senki.
-De nem fog lecsengeni, azt várhatják! Legalábbis amíg Levente velem van.
-Ki az a Levente?- akkor szóltam közbe először.
-Ő a fizikatanárom, illetve most már sokkal több. Fantasztikus társaságba vitt, igazi barátok közé, akik úgy fogadnak el, ahogy vagyok. Hajnalig üldögélünk a sötétben a rakparton, kábulatban, több testben egy lélek. Megtanítottak, hogy másképp is lehet repülni, nem csak géppel. Úgy, hogy még csak el sem emelkedik a testünk a földről.
Rossz érzésem támadt, hova került ez a Marcsi? Még egy halvány reménysugárral a hangomban tettem fel a nagyon hülyén hangzó, a felénél elhaló kérdést:
-A képzelet szárnyán...?
-Így is mondhatjuk- ,felelte keserűen mosolyogva- kis rásegítéssel a képzelet szárnyán.
Azonnal rájöttem, hogy miről van szó.
Szegény Kismadár! Aranykalitkába zártak, gyenge szárnyad eltörték, vergődéseidre és halálkiáltásaidra nem figyel senki, kidobtak az útszélére, megvakítottak, hogy soha ne találd meg a hazavezető utat.
-Jaj, Marcsi! Mit tehetnék érted? Nem segíthetek, ha te nem akarod. Ha pedig akarod, akkor először is hagyd ott ezt a szörnyű társaságot, és...
Felgyülemlett szemében az indulat, felpattant, és a szavamba vágva üvöltött, szikrákat szórt a szeme:
-SOHA! Soha, érted? De hogyan is értenél bármit is, ha ezt kéred tőlem! Ők az egyetlenek, akik törődnek velem, akiket érdekelnek a vágyaim, ha repülőgépet nem is adhattak, legalább adtak valami mást, legalább adtak!
-De Marcsi...
-Ne, ne szólj hozzám! Hagyj békén, soha többé nem akarlak látni! Ostoba voltam, hogy azt hittem, megértesz!
Mielőtt bármit tehettem volna elviharzott, és csak a cipője kopogása visszhangzott a gránit lépcsőn.
Szegény, szegény Kismadár!
Én is elsírtam magam...

A nyár gyorsan eltelt, az elején még rengeteget gondolkodtam Marcsin, azután egyre kevesebbet, végül már egyáltalán nem gondoltam vele. Fel akartam néhányszor hívni, de a büszkeségem nem engedte. Ezt életem végéig bánni fogom.
Kéthetes családi nyaralásunkból augusztus utolsó napjaiban tértünk haza. Két levél várt, az egyik a barátnőmtől, a másikra nem írtak feladót. A barátnőm levelét bontottam fel először, aki a legújabb fiúügyeiről tudósított tizennyolc oldalon keresztül. Azután feltéptem a másik borítékot, egy cetli hullott ki belőle, amin apró, szálkás betűkkel ez állt:

"Bocsáss meg, amiért kiabáltam, és szó nélkül elrohantam. Te tényleg rendes voltál, csak segíteni akartál. Nagyon ostobán viselkedtem. Ne aggódj tovább miattam, ha elég bátor leszek, és tudom, hogy az leszek, örökre sikerül megoldani a problémáimat. Még egyszer bocsánatot kérek. Üdvözlettel:
Kradácz Mária"

Néhányszor még átfutottam rajta. Örültem, hogy talán egyenesbe jön ez a lány. Éreztem némi lelkifurdalást, amiért eddig nem hívtam föl, és ugye az sem mondható, hogy halálra aggódtam volna magam. Berontottam a nappaliba, és azonnal kikerestem a telefonkönyvből Kradáczék telefonszámát. Őrült erővel nyomkodtam a gombokat. Kicsöngött párszor, azután halk kattanás: felvették.
-Kradácz János vagyok, tessék.
-Jó estét kívánok, Marcsival szeretnék beszélni, az egyik barátnője vagyok.
-Marcsival?- elcsuklott a hangja.
-Igen, igen, Marcsival. Talán rossz számot tárcsáztam?- görcsbe rándult a gyomrom, rossz előérzet kerített hatalmába.
-Marcsi meghalt- hallatszott nagysokára a fojtott férfihang - a múlt héten temettük.
Ezt nem tudtam felfogni. Kiszállt a lábamból minden erő, le kellett ülnöm.
-De, de hogy, hogyan?
-Rossz társaságba keveredett. Nem tehettünk semmit. Mindene megvolt, nem tudom, hogy tudták azok az állatok az én szerető, engedelmes kislányomat odacsábítani. Csakis erőszakkal. Mindent megadtunk neki, mindent. Mégis kábítószerfüggővé tették. Egy alkalommal kábulatában kiugrott a hetedikről. Nem értem, miért nem fordult hozzánk segítségért, mikor mi olyan jó szülei voltunk...
Nem tudtam hallgatni tovább az önámító apát, lecsaptam a telefonkagylót. Döbbenten ültem, meredten néztem a semmibe.
A Kismadár elrepült.

1999. március

Egy falevél története

Már tavaszodott. A hajnal tüzes szikrái ezer darabra törtek a kerti fák ágain. Az óriási almafa még látszólag kopaszon álldogállt egy óriási gyümölcsöskertben, a kis ház hátamögött. Ha valaki jobban megnézte volna, az láthatta volna, hogy a gondos anyák, a gallyak, már nevelik apró gyermekeiket, a rügyeket. A friss hajtások gondosan betakarva üldögéltek édesanyjük ölében, a lágy tavaszi szellő ringatta őket, és altatódalt is dúdolt az alvó pólyásoknak.
Egy ilyen kis rügy volt azon a tavaszon az a falevél, amelyikről ez a történet szól. Nem volt ő más, mint a többi, csak egy a sok közül. Üldögélt a testvéreivel, szépen fejlődött, míg egy napon előbújt a rügyből a zsenge zöld levélke. A színe egészen halványzöld volt, a megtestesült fiatalság színe. A nap ragyogóan sütött azon a reggelen, amikor a kis falevél először vette szemügyre a Világot. Ó, nem láthatott sokat, csak a fénylő Napot, a szomszédos fákat és a házikót, ahonnan gyermeknevetés hallatszott.
A gazda minden reggel gondosan meglocsolta a fákat, sok napfényt kaptak, és a talaj is kitűnő volt. Ahogy teltek múltak a napok, a kis falevél lassan felcseperedett. Májusban elérte végleges nagyságát, és a színe sem volt már olyan élénk zöld, egészen komoly, sötét lett.
A tavasz már-már átcsapott nyárba, annyira felmelegedett az idő. Szinte egyik pillanatról a másikra megindult a virágzás. Szebbnél szebb viráglányok bújtak elő a semmiből, és illegették magukat bársonyos, halványrózsaszín szoknyácskáikban.
A mi falevelünk érdeklődve szemlélte őket, míg egy napon egy csodálatos tüneménnyel maga mellett érte a reggel. Ezt a kis viráglányt emberi szemmel aligha lehetett volna megkülönböztetni barátnőitől, a falevél azonban mégis úgy gondolta nincs nála szebb a fán, sőt, talán az egész kertben sem... Valamivel kisebb, gyöngébb volt társainál, a szoknyácskája akár a hajnal, haja sárga akárcsak a napsugár.
Órákig a falevél meg sem merte szólítani, csak leplezetlenül csodálta szerelmét, végül mégiscsak megismerték egymást egy kedves faág közbenjárásával. A falevél szenvedélyesen udvarolt, sikert ért. Egy forró nyári éjszakán, amikor titokzatosan fénylett a telihold, a kis virág az övé lett.
Azonban nem lehettek sokáig boldogok. A virágocska lassan elveszítette egészséges színét, sápadt lett, egészen sárgásbarnára változott, a szoknyája teljesen összegyűrődött. Nagyon beteg volt. Azután az ikerszülésbe belehalt. A falevél majdnem eszét vesztette bánatában. Úgy érezte nem tud tovább élni.
Az idő azonban minden sebre kegyetlen gyógyír, lassan beheged ugyan, ha túl mély volt is, az idő múltával csak a helye fog látszani, ami már nem fáj, csak egy súlyos emlékeztető. A mi levelünk sebe nagyon mély volt.
Végül azonban sikerült átvészelnie ezt az időszakot is. Mikor beköszöntött az ősz, egy rózsás alkonyon a levél újra felfedezte, hogy szép a világ. Minden figyelmét két kis almájuk nevelésére fordította. A hideg megérkeztével könnyű, nyári, zöld köntösüket melegebb, tűzpiros kabátkára cserélte. A gyerekek gyorsan cseperedtek, nagyon értelmes kis almák voltak. Apjuk nevelgette őket, és rengeteget mesélt nekik csodaszép anyjukról. A falevél mindennap gondolt elhalt szerelmére, azokra az időkre, mikor még a nyáreleji napsugár aranyozta be a boldogságukat.
Elérkezett a szüret. Ezzel gyermekei hivatalosan is nagykorúakká váltak. A falevél szorongva várta a napot, mikor gyermekei talán örökre elhagyják őt. Egyik este történt, hogy egy szőke, copfos kislány jött a fájukhoz. Az almák és apjuk érzékeny búcsút vettek egymástól. Akkor a kislány odaért, és a két almát betette a kosarába a többi közé. Az apa integetett nekik, amíg csak látta őket.
Ezután a falevél csak reményeinek és emlékeinek élt. Úgy érezte elvégezte a feladatot, amit a sorstól kapott. Visszaemlékezett a boldog napokra, és remélte,hogy gyermekei is megtalálták a boldogságot ott, ahova kerültek.
A napok mind hidegebbek, és hidegebbek lettek. A levél színe rozsdabarnára változott. Megöregedett. Decemberben már csak kevés társával himbálódzott az almafa egyik alsó ágán. A fa alját lehullott levelek tömkelege borította, amiből a házban lakó gyerekek fészket építettek. Egy reggel a mi falevelünk is érezte, hogy a levélnyél elválik az éltető faágtól. Nem érzett félelmet, tudta, ez az élet rendje. Nem bánt meg semmit, jó élete volt. Megkapott mindent, gondoskodó anyát, igaz szerelmet, egészséges gyermekeket, szép emlékeket. Lassan hullott a földre.
Ekkor elkezdett esni a hó. Hősünk a puha, fehér, téli paplan alatt hajtotta örök álomra a fejét.
A tájat befedte a fehér takaró, a gyerekek hóembert építettek. Ő azonban ezt már nem láthatta, ekkor már egy másik világban volt, együtt a kis virággal, ott ahol örökké tavasz van, és mindig süt a nap...

1998. március 27.

Festés

Annáék közel öt éve laktak kétszintes tágas lakásukban, és egy nap anyja kijelentette: Itt bizony festeni kell... Annára a dolog meglehetősen semlegesen hatott, neki teljesen mindegy volt, kamasz lelkét ennél sokkal izgalmasabb dolgok foglalkoztatták.
Aztán ahogy közeledett a festés időpontja, és a család egyre többet beszélt róla, Annát is kezdte érdekelni a dolog.
-Anya, és milyen színűre festünk?
-Fehérre.
-Mindenütt?-tudakolta nem túl nagy lelkesedéssel.
-Igen, mindenütt.
-De miért? Az én szobámat, legalább azt fessük valamilyen más színre, amilyet én szeretnék, elvégre az az én szobám!
-A te szobád, de az én házamban van, és én fizetem ki a festőket nem te - kezdet anya ingerlékennyé válni - a fehér egyszerű, elegáns, minden színhez jól megy, praktikus, és olcsóbb.
"Igen, pont, mint anya- gondolta -egyszerű, elegáns, minden jól áll neki, praktikusan gondolkodó, takarékos..."
Eszébe jutott egy régi emlék. Öt éves volt. A haját növesztette, és mindennél jobban vágyott egy hajpántra, olyan kis színes műanyag micsodára, amivel eltűrheti a szemébe lógó hajszálakat. Gyönyörű darabokat lehetett kapni, kéket, zöldet, sárgát, pirosat, virágosat, fodrosat, masnisat, és bármilyet, amilyet egy kislány csak kívánhat magának. Kapott is egyet végül: fehéret, minta nélkül.. Boldogtalansága leírhatatlan volt, nem akarta viselni. És akkor anya kifejtette, hogy ő milyen hálátlan...
Anyja látva csalódott ábrázatát békülékenyen így szólt:
-Ugyanmár, úgyse látszana belőle semmi, hiszen alig van a faladon egy talpalatnyi hely! Mindent teleragasztottál a kacatjaiddal!
-Tényleg, a dolgaim! Ez azt jelenti, hogy minden plakátomat, képemet le kell rángatni?
-Le bizony! De majd szerzünk helyettük másikakat!
-Hogy mondhatsz ilyet! A dolgaim nagyrésze külföldről való, számomra pótolhatatlan darabok. Anya, anya kérlek - próbálkozott Anna kétségbeesetten - nem lehetne valahogy kikerülni őket, vagy tudod mit? Az én szobámba inkább ne fessünk, egész jók még a falak, semmi szükség rá, hogy...
-Anna. Ugyanmár, nekem nincs időm ilyenekre. 16 éves vagy! Megoldjuk valahogy, ne aggódj, majd megoldjuk.
De Anna aggódott.
A festés napjáig halogatta a borzadályt. Belépett a szobájába és csak állt. Úgy tekintett körbe, mint aki most látja először. Csak állt, és nézett. Sokáig nem volt képes hozzákezdeni. Nem tudta, órák teltek-e el vagy csak néhány perc. Felriadt, gondolataiból, mikor a szél bevágta az ajtót. Lassan a nyugati falhoz sétált. És elkezdte. Szisztematikusan haladt.
Kedvenc focicsapatára emlékeztető papírjait igyekezett kíméletesen eltávolítani. Először egy blokk, ezen vette a stadionban a pólóját, mikor apjával ott jártak. Azután egy A/4 es lapon egy tájékoztató az új stadionról angolul, egy máik lapon a csapat története. A csapat története egy elővigyázatlan mozdulat folytán úgy tíz centi hosszan behasadt. Anna úgy érezte, mintha a lelke hasadt volna be. Mintha őt magát, belőle egy darabot akarnának kitépni. Többszáz kilométeren keresztül hozta haza, úgy hogy meg ne gyűrődjön, el ne tűnjön. Itthon büszkén agatta a falra.
Most jött maga a csapatkép. Tudta, hogy ezt nem lehet megmenteni, pillanatragasztóval volt odaragasztva a falhoz a négy sarkánál. A sors iróniája, hogy pont kedvence a kapus fejénél. Azért mindent megtett. De igyekezete ellenére szegény kapus fél arca továbbra is-immár örökre-a falon ragadt. Anna dühöngött. Közel állt a hisztériához. A csapatkép maradványait őrjöngve összegyűrte, és a földhöz vágta. Az ágyra ült és pár percig eltartott, mire lehiggadt. És ez még csak egy fal volt a négyből.
Fellépett az ágyra és kedvenc eggyüttese életnagyságú plakátját leakasztotta a szögről. Áldotta az eszét, hogy ezt nem ragasztotta. Micsoda botrány volt mikor megvette! Mikor meghallották az árát. De nem érdekelte, az ő zsebpénze volt.
A micimackós matricákat sem sikerült megőriznie. A húgától kapta karácsonyra. A tapadós felületű képecskék szívósan ragaszkodtak a falhoz, mint ő a képeihez. Így csak darabokban jöttek le, nagyrészüket ki kellett dobnia. Még lelkifurdalást is érzet, mit gondolhat most a hugicája, hogy így bánik az ajándékával... Nem tehetett róla. Mikor felragasztotta, tudta, hogy az ott fog maradni örökké, végleges, eszébe se jutott a festés eshetősége.
A falvédőt nem sikerült lecsavaroznia. Óvatosan kiszedte a léc mögé állított fényképeket. Többségük gyűrött volt, mint az ő kedve. A kedvenc képei. Ő anyával, Ő apával, a hugi, a hugi és anya, és a legkedvesebb: az egész család Krétán, a napsütésben, a tengerparton. Összerakta őket és egy dobozba tette a levelei mellé.
Az ágy és az íróasztal közötti polcon kedvenc színésze plakátja függött. Óvatosan leakasztotta a szögről és összetekerte.
Az íróasztal felett a faliújságja. Együtt csinálta az egész család. Rajta volt a nyári munkaszerződése, az oklevelei, néhány bolondos üdvözlőkártya, további fényképek és matricák. Levette és az ágyneműtartóba süllyesztette. Úgy érezte legdrágább emlékei tűnnek el az emlékezet süllyesztőjében.
A faliújság felett kedvenc filmének moziplakátja volt odaszögezve. Egy valódi moziplakát. Egy darabig nézte, ez volt a fali dolgok legjobbika. Egy hirtelen mozdulattal fellépett az asztalra, de keze megállt a levegőben. Húzni akarta az időt. Szerencséje volt, pont megérkeztek a gyűlölt festők, így a kép a falon maradt. Megbeszélte magával, hogy ezt utoljára szedi le.
Lement fogadni a "vendégeket". Kényszeredetten mutatkozott be, és anyja megrökönyödésére cseppet sem titkolta, hogy már most rühelli az egész procedúrát.
Minő szerencsétlenség, a "szakemberek", ahogy anyja hívta őket, az ő szobájában akartak kezdeni. Felajánlották segítségüket a fal "letakarításához". Mielőtt szólhatott volna bármit édeanyja már meg is köszönte, és beterelte őket Anna szobájába. Persze a szadisták rögtön a moziplakáthoz mentek. Apja befolyásos barátai hozatták az ő külön kérésére Pestről. Ilyen senkinek sincs! De a barbárok mindezzel nem törődtek. S mintha a sors is Annát akarná igazolni: az imádott plakát kettéhasadt az ostobák keze között, akik mentegetőzni próbáltak. Anyja mosolyogva felelte: "semmi gond, majd megragasztjuk!" És figyelmeztetően nézett a lányára. Anna nem tudta mit tegyen. A harag folytogatta, amit nem tudta kire zúdítson anyukájára vagy a festőkre, eluralkodott rajta a teljes kétségbeesés és elnyomásérzet. Ugyanakkor nem bírt megszólalni, befele nyelte a könnyeit és teljesen elsápadt. Még visszhangoztak a fejében anyja barátságos szavai:"majd megragasztjuk".
Gépiesen visszafordult kinagyított kisbabakori fényképéhez, amin anyukája tartotta a karjában. Leszaggatta a falról, az anyja felé fordult és remegő kézzel összetépte. Titkos hadüzenet volt ezkettejük közt. A "szakemberek" nem vettek észre semmit, tovább üvöltöztek (beszélgettek?) a politikáról, és intelligenciájukból adódóan minden második szavuk egy trágárság volt. Végül feltették az i-re a pontot, elővettek egy apró táskarádiót. (Bár nem látszott már, hogy az, mert több centi vastagon állt rajta a festék.) Bekapcsolták a boldogító eszközt, aminek hangja fordított arányban állt a méretével. Szabályosan ordíttatták. Anna végzett az utolsó képpel is. Körbenézett. Olyan furcsa volt a szoba. Mintha meztelen volna... Az ő drága birodalma, amiben most átvették a hatalmat a faragatlan festők a trágárságok és százéves nóták hangzavarában...
Anna szédülni kezdett. Ki innen, csak ki innen-villant a fejébe, és már el is rohant meg sem hallva húga kiabálását.
A szomszéd parkban kapott észbe. Leroskadt egy padra. Körben anyák hintáztatták a gyermekeiket. Fájdalmasan tekintett vissza azokra a boldog időkre, mikor még őt is így vezetgették, hintáztatták, amikor még nem kellett semmivel sem törődnie, azt csinálta amit a felnőttek mondtak, akikről "tudta", hogy jók és igazságosak, és tudják mi jó a gyereknek. Bizony szomorú perc volt az életében, mikor rájött, hogy a felnőttek is bizonytalanok, tévedhetnek, és gyakran fogalmuk sincs mi jó a gyereknek. És az egyetlen igazság: hogy nincs igazság a Földön.
Visszatértek gondolatai közé a festők, és eszébe jutott, hogy egyszer úgyis elmennek, letelik hamar az a három hét. Majd visszateszi a képeket, megragasztja a dolgokat, vesz új matricákat. Milyen boldogan gyűjtögette öt éven át apránként a kincseit! Visszatenni az egészet egyszerre már teher lesz, fárasztó, kötelező munka. Kötelező?! Igen saját maga miatt. De az már nem lesz ugyanaz. A széttépett plakát nem forr össze, a gyűrött képek sem simulnak ki, és az új matricák már nem azok lesznek, amiket olyan nagy szeretettel ajándékozott neki a testvére. Olyan lesz minden, mintha a szobája silány utánzatában kellene élnie ezután...

1998. május 23.

Ki jó?

-Te itt, fiam?
-Mint látja apám.
-Mi végzett veled?
-Pisztolygolyó.
-Ki lőtt le?
-Biztosan egy ellenségem.
-Hát olyan sok ellenséged van?
-Akadnak.
-Hogy lehet, hogy valakinek sok ellensége legyen, mikor az apja Istenfélő, Istennek tetsző életre nevelte.
-Nem éltem azt az életet apám, amit te jelöltél ki számomra.
-Akkor hogy lehetsz itt a menyországban? Vagy ez a pokol?
-Nem hiszem apám, hogy bármelyik is volna. S látod én hitetlen bűnös életet éltem, te hívőéletet, mégis ugyanott vagyunk.
-Ez igazságtalan.
-Az élet, akarom mondani a halál, igazságtalan.
-Én büszke lehetek arra amit hátrahagytam, az emlékemre, veled ellentétben!
-Mire volnál olyan büszke, apám?
-Egész életemben becsületesen dolgoztam, két szép gyermeket felneveltem, talán ez semmi?
-Igazad van, gürcöltél, mint egy igásló, mégsem volt soha pénzünk, s mikor egy szökőévben láttunk téged, akkor is olyan fáradt voltál, hogy egy kedves szó nem hagyta el a szádat. Én viszont egy jó húzással elsikkasztottam egy szép kis vagyont, saját céget alapítottam, foglalkoztam olajszőkítéssel, mindig volt mit ennünk, sőt, jutott nyaralásra, luxusra. Boldoggá tettem hitvesemet, gyermekeimnek is mindent megadtam. A te életed örömtelen és szeretetlen volt, csak az imáidnak éltél.
-Hát rossz férj, rossz apa voltam?
-Nem mondom. Nincs jogom bírálni téged. De bizony gyakran előkaptad a nadrágszíjat, ha nem úgy viselkedtünk, ahogy azt Isten elvárná. Csak azt nem vetted észre, hogy a sok ütéssel minket éppen a Mindenható ellen fordítottál, de ezt csak megköszönhetem, hiszen így tudtam boldog, harmónikus mindennapokat teremteni magam, s a családom számára.
-Hát anyád, hozzá mindíg hű voltam.
-Való igaz, de a nélkülözés és fáradtság mellett nem figyeltél oda rá, elhanyagoltad, tudom meg is csaltad volna öregségén, csak Istentől való félelmedben nem tetted.
Az én feleségem, boldog, kiegyensúlyozott asszony, már többször volt mindkettőnknek szeretője annak ellenére, hogy mindketten szeretjük egymást. A változatosság feldobja a családi életet, és lélekben mi is hűek vagyunk egymáshoz.
Hát döntsd el apám, mi a nagyobb bűn, véteni nem létező törvények ellen, vagy sutba dobni az élet ajándékait.

1998. június 6.

Másság

Kati más volt, mint az átlagos korabeli lányok. A komolyzenét szerette, nem törődött a fiúkkal, a divattól pedig egyenesen undorodott. Egyszínű, bő pólókat hordott és kertészfarmert. A bakancsára nagyon büszke volt, az édesapjától örökölte, attól az apától, aki úgy szerette a gyermekeket, hogy belehalt.
Az történt ugyanis, hogy Kati édesapja derűsen kocsikázott egy kis faluban, mikor egy bozontos, szőke fiúcska elejtette a labdáját, ami kigurult az útra. A kisfiú gondolkodás nélkül utánafutott. Kati apukája félrekapta a kormányt és egy fának rohant. Azonnal meghalt.
Az osztálytársnők azonban mindezt nem tudták, csak azt látták, hogy Kati télen-nyáron egy magasszárú, viharvert, rá legalább három számmal nagyobb bakancsban jár. Gyakran gúnyolták vele, hogy: "Hé az anyád egy butiktulajdonos, de téged nem tud rendesen felöltöztetn?!". És kapott ő még sok hasonlót. Kati gyakran lett bántó tréfálkozás áldozata az osztályban. A sértéseket eleresztette a füle mellett, legalábbis úgy tett. Legbelül azonban nagyon fájtak neki.Szeretett volna közéjük tartozni, bár nem szerette őket. Ő is eggyé akart válni a közösséggel anélkül, hogy megváltozott volna. De úgy nem fogadták el, ahogy volt. Hiába próbált kedves lenni, ezt csak kihasználták, és ha unalmas volt a szünet, "A menő csajok gyülekezete" mindíg megtalálta a módját hogyan mulassanak Katin.
Katinak egyetlen barátnője volt az osztályban, Zsuzsi. Furcsának tűnhet, hogy pont ő, hiszen a másik legjobb barátnője Katin kívül, a gyönyörű, népszerű, az osztály legklasszabb csaja, Csenge, aki Katit a legtöbbször szokta piszkálni. Zsuzsi próbálta csitítani az ellentéteket, de nehezen ment. Csenge nem tudta levetkőzni piszkálódó magatartását, Kati pedig a segítségével sem tudott az osztályközösségbe tartozni.
Kati nem akart olyan lenni, mint Csenge, érezte, hogy Csengében nincs semmi szeretetreméltó, és nem értette hogy lehet, hogy ennek ellenére minden sikerül neki.
Egy csodaszép tavaszi napon Csenge bulit rendezett, meghívta az összes üresfejű libát, akit csak ismert és természetesen a végzős fiúkat.
Katit persze nem hívták. Épp a szendvicsét fogyasztotta egy eldugott zugban, a nagyszünetben, mikor Zsuzsi odarohant hozzá:
-Kati! Kati!!!!
-Ne ordíts, itt vagyok.
-Figyelj mindent kitaláltam, most megmutathatod nekik, most sikered lesz, ez a nagy napod! Úgy értem szuper lasz, meg izé, szóval, na. Tehát, most hogy mindent elmondtam, és mindent értesz legjobb lesz, ha találkozunk suli után és hazakísérsz, mert...
-Zsuzsanna! Higgadj le. Fogalmam sincs miről beszélsz, volnál kedves érthetően elmagyarázni?
-De buta vagy! Hát még mindig nem értesz semmit? Csengének ma este lesz a bulija, ahova engem is meghívott, és még sokakat, úgyogy ma megmutathatod.
-Zsuzsi, nem akarom elvenni a kedved, de én nem tartozom a "sokak"-ba, engem nem hívott meg.
-Igen, tudom, de nekem azt monda, hogy bárkit magammal vihetek, és én úgy döntöttem, hogy te leszel az!-vágta ki diadalmasan.
-És ha én nem akarok menni?
-Miket beszélsz! Már hogyne akarnál, lesz jó zene, tánc, fiúk, szuper hangulat!
-Úgy érted, lesz órákon át dübörgő csörömpölés, fenékriszálás, nem létező szemezés a sötétben, és hangos viták, hogy kinek látszik több a fenekéből?
-Pontosan! Ez az!
-Hogyhogy ez az? Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, engem mindez nem érdekel...
-Persze, mert te különb vagy! De Csenge meg a többiek azt hiszik ők állnak feljebb a "ranglétrán", mutasd meg nekik, hogy könnyű olyan ostoba libának lenni, mint ők, és az a nehéz, az a magasabbrendű, amilyen te vagy.
-Kezdelek érteni, és azt hiszem igazad van, elmegyek. De mit vegyek föl?!
Igy történt, hogy Zsuzsi és Kati suli után elindultak Kati anyukájának a butikjába. Rábeszélték az asszonyt, hogy adjon kölcsön pár cuccot a lányának másnap reggelig. Sikerült kiválasztani mindenből a megfelelőt. Kati és Zsuzsi elbúcsúztak.
Pár óra múlva Kati lázasan készülődött. Hosszú fekete haját egy fekete kendővel felkötötte, úgy, hogy elöl egy pár tincs szabadon maradt. Kihúzta a szemét, és kirúzsozta a száját. Felvette a világoskék, vékonypántos felsőt, ami szabadon hagyta izmos hasát, és felráncigálta magára a szűk, bőrből készült fekete miniszoknyát. Rövid körmeit feketére lakkozta. Csak édesapja bakancsa utalt az igazi Katira. De ehhez a szereléshez még az is jól állt.
Megnézte magát a tükörben, és megállapította, hogy Csenge-szemmel baromi jól néz ki.
Kilépett az utcára, és érezte a langyos szelet meztelen vállain. A nap még nem ment le, narancsvörösen izzott a folyó felett.
Az utcán többen utána fütyültek. Érezte, hogy sikere lesz, sőt, már most sikere van.
Csengéék egy folyóparti villában laktak, Kati arra vette az irányt. Betett egy viszonylag jó számot a walkman-be, és érezte, hogy a zene átveszi felette a hatalmat.
-Most megmutatom nekik, hogy én is tudok menő lenni, én is érek annyit mint ők, ez az én napom-gondolta.
De nem tudta megmutatni soha többé. Nem mindenki olyan, mint Kati apukája, van aki nem rántja félre a kormányt, ha a soha nem érzett sikertől megrészegült kamaszlány nem néz körül a kereszteződésben...

1998. május 17.