Harmadéves doktorandusz lévén órára siettem a XIII. kerületbe. Rohanni kellett, mert miután a kisfiamat leadtam gyermekmegőrzésre a nagyszülőknél, már az Üllőin befelé dugó volt. Az eső is eleredt, igazi, szomorkás, novemberi délután volt. Semmi kedvem sem volt dolgozó anyából diáklánnyá vedleni.
Két év kihagyás után folytatom az iskolát, nagyon furcsa volt beülni a vadidegen elsőévesek közé, akikben még ott volt a lelkesedés, a vidámság, az érdeklődés. Az én évfolyamomból valószínűleg már mindenki végzett, kicsit szégyelltem magam, nem is nagyon elegyedtem szóba a folyosón beszélgető, ostobán kacarászó társaimmal.
A tanárnőnk, aki „A globalizáció hatása a magyar gazdaságra” elnevezésű tantárgyat tartja, egy neves jobboldali közgazdász. Az első órára két könyv elolvasását írta elő. Az egyik Korten „Gyilkos vagy humánus gazdaság”, a másik Susan George „Börtön vagy Szabadság” című műve.
Én, minden körülmények közt szabálykövető lévén, természetesen elolvastam a két könyvet, és meg kell mondanom, rendkívül bosszantottak. A pénzvilág és a multinacionális cégek fantomvagyonáról, összefonódásáról, az emberiségre gyakorolt negatív hatásáról szólnak, leszólják a szabad piacot, amiben én minden körülmények közt rendíthetetlenül hiszek, és a kézzelfogható megoldások, amiket ajánlanak, nos, azok se nem kézzelfoghatóak, se nem reálisak. Ez volt az én véleményem, amit nem terveztem kifejteni, főleg, mivel nem értettem annyira a témához, hogy biztos legyek a közgazdász-naívaként a zsigereimben megfogalmazott ellenérzés szakmai helyességében.
Az óra egyébként igazán jó hangulatban telt. Persze egy-két okostojás-szakértő előadta az „Én szerény véleményem szerint…”, illetve a „Tanárnő, én vitatkoznék ezzel a kijelentéssel…” kezdetű monológját, melynek egyetlen és egyértelmű célja a tanárnő elkápráztatása volt. Sajnos a mesterkélt mondatkezdést legtöbbször egyszerű, silány, gyenge okfejtés követte. Mondanivaló nélkül. Természetesen.
Sokat beszéltünk arról, hogy mennyire égetően szükséges lenne minden ember otthona, a Föld védelme. Az lehetne az emberiség szent és sérthetetlen célja, hogy megóvjuk a bolygót, amelyen élünk, abban létrehozzunk egy egészséges társadalmat, abban pedig egy versenyképes gazdaságot, aminek a pénzügyi rendszer csupán része. Ehelyett jelenleg a pénzvilág dróton rángatja a gazdaságot, a gazdaság körül ugrál az egész társadalom, és a bolgyónk, nos, csupán szánalmas díszletet játszik mindehhez. Ez a gondolat, mely Susan George-ot dícséri, áthatotta az egész óra szellemiségét, és éreztem, hogy megszületik a közösségben valami jó, valami szándék, melynek én is része vagyok. Hiszen a nagy változásokhoz is mindig egyének kellenek, akik elindítják azokat. Ha sokan akarunk közöset, akkor van remény a sikerre, és ezt soha nem szabad elfelejteni.
Az egyik legjobb ötletnek azt tartottuk, hogy a tőkét, a környezetbarát technológiák innovációjába, történő beruházásokba lenne jó koncentrálni, mint amilyen a megújuló energiaforrások - a szél, a nap - felhasználása, mert ez nem csak a gazdaságot élénkítené, de ugyanakkor segítene kímélni lakhelyünket, a Földet.
Többek között volt szó a szerzői jogok védelmére szolgáló törvények újragondolásáról is, mely lehetővé tenné, (a szerzői jogok maximális tiszteletben tartása mellett) az újítások gyorsabb elterjedését.
Az építő erejű szakmai vitát, beszélgetést, személyes élmények felsorakoztatását alig tudtuk abbahagyni, senkit sem zavart, hogy hivatalosan már rég vége van az órának.
Végül a tanárnőnek sikerült magához ragadnia a szót, és kiadta a következő órára ajánlott olvasmányokat. Megemlítette, hogy az egyik cikk nem tölthető le az internetről, nem nyomtatható, de olvasási jogot lehet kérni. Erre az egyik hímnemű okostojás lelkesen felkiáltott: „Tanárnő, feltörjem magának?”. A tanárnő szelíden mosolygott, és bizonytalanul annyit mondott: „hát igen, talán kényelmesebb lenne, ha ki lehetne nyomtatni”. Mire egy másik, nőnemű okostojás affektálva közbevetette: „igen, igen, rettenetesen kényelmetlen a monitorról olvasni, bántja a szemem, mindenképpen ki akarom nyomtatni!” Döbbenten dörrentem a dialógusba: „És a szerzői jogok? És a környezetvédelem?” De erre már senki sem figyelt. A lány válaszát elnyelte a távozófélben lévő diákok zsibongása, de le tudtam olvasni a szájáról: „Engem az egyáltalán nem érdekel!”
Budapest, 2010.11.08.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése