Téboly

Kezet kell mosnom, pedig nem piszkos. Érzem, hogy muszáj. Víz csurog le a lábszáramon. Lassan lebotorkálok a lépcsőn. Vizes lábam nyomot hagy a betonon. Talpamat belenyomom a napszítta udvari porba. Víz és por gyermeke, sár szennyezi be lábam. Mintha belül is szennyezne. Piszkos vagyok, mocskos jellemű. Nehéz a szívem. Mintha be lenne zárva egy kalitkába, és ottan vergődne. Elindulok a fészer felé. Csúf farostlemez tákolmány. Nem nyílik a zöldre festett kerti kapu. Lila tátikák vigyorognak kéjes szemmel. Nem bírnak megbabonázni. Bejutok a kapun, futok a kárörvendő virágok elől. Lakat van a fészerajtón. Látom, de nem fogom fel. Dörömbölök kétségbeesve. Nem nyitnak ajtót, ki is nyitná ki, a lombfűrész? Ezen nevetek. Vonat... Jó lenne egy vonat, felszállni rá, és elmenekülni felkavarodott elmém elől. Vad, idegen tájakra, ahol újra lehet kezdeni. Ahol nyílik a hársvirág, és beborít mindent mézédes illatával. Ahol zebrák húzzák a hintót, ami egy lopótökből készült, mint hamupipőkéé. Hamupipőke. Mekkora hülye volt! Én nem hagynám, hogy akárki rám kényszerítse az akaratát, úgy megmondanám neki, hogy, van az a népdal, a meggyes, igen, tudom: érik a meggy, lerázza a meggyet, te meg babám szedjed a rózsás kötényedbe... Hol az öreg meggyfa? 4 éve, hogy kivágták. Mi lett belőle? Talán pipaszár. Nem állhatok itt tovább, túl meleg van. Megyek a kis úton a fészer oldalánál. Izzadok. A száraz homokszemcsék ledörzsölik lábamról a szennyet, már csak odabenn vagyok sáros. Valami megcsillan a napfényben, egy acélrúd. Vékonyab felével egy nevet írok a lábamat égető porba. A saját nevemet, az anyám adta nevemet. Nem bírok ránézni, undorodom tőle. Elkotrom a lábammal, de még mintha mindíg ott lenne. kapkodva próbálom eltűntetni, már kész kis gödröt ástam, mégis, ott van, ott van! Nem bírom nézni! Tűnj el! a homlokom vetíti oda? Menekülnöm kell! Szőllőindák kapaszkodnak a hajamba, bántanak! Anya, bántanak, segíts! Kavarog a fejemben a lázas agyvelő. Nem tudok futni, megszédülök, le kell ülnöm. A fészer hátamögött ott egy öreg, rozsdás fémszánkó Beleülök. A háttámla vörös rozsdacsíkokat hagy hófehér pólómon. És hol a nadrágom? Mikor vettem le? Talán elment világot látni... Jó neki. A pólóm. Olyanok rajta a foltok, mint a vér. Vér! Vér! suttogom egyre hangosabban, végül már ordítok.Vééééér! Vér! Véééér! Elindulok visszafelé. A gúnyosan nevető tátikáknak az oroszlánszájára fagy a mosoly, mikor kíméletlenül eltaposom őket. Vér, súgja a belső hang. Odalépek az almafára szerelt alumínium szélkerékhez. Feltámad a szél, veszettül pörög a kerék. Beletartom a kezem. Nem érzek fájdalmat. Mindent elborít a vörös málnaszörp, a vérem. Nem látok semmit, csak a pirosságot. De mégis. Jön a vonat...

1998. június 24.