Szklerózis Multiplex

O. Krisztának


2003. január

- Halló, szia Dórikám!
- Szia Lizus…
- Valami baj van?
- Kriszta rosszul lett tegnap. Kórházba kellett vinni.
- Jézusom! De, ugye semmi komoly?!
- Szklerózis multiplex.
- Nem tudom mi az, mi az, mit jelent ez, mondd már magyarul!
- Egy bénulásos betegség. Én sem tudom pontosan. Mindenkinél másképp zajlik le. A lényeg, hogy a szerencséjétől függően öt, tíz, vagy húsz év múlva a beteg járásképtelen lesz, és tolókocsiba fog kerülni. Az izmai…
- Olyan nyugodt a hangod. Túl nyugodt, hogy mondhatod ezt csak így!? Mintha arról lenne szó, hogy holnap mit ebédelünk! Miért, miért pont vele? Hogy történhetett ez, nem tudom elhinni! Miért Ő? Miért Őt?
- Csak a Jóisten tudhatja választ. A kezében vagyunk…
- Ja, látom! Baromira vigyáz azokra, akik szeretik, ne haragudj, most muszáj letennem!

2003. március

Megfagyok. Fel kéne menni. Hatra ígérkeztem, már 20 perce itt állok, negyed hét. Krisztám. Nem régóta ismerem, de azonnal beleszerettem a varázslatos lényébe. Nyugodt szépséget, sugárzó harmóniát áraszt minden mozdulata. Most nagyon beteg. Meg fog bénulni. Babát akartak a férjével. Talán nem is lehet már neki. Még csak 28 éves! Olyan fiatal! Ő vezeti azt a keresztény diákkört, amit a barátném, a Dóri minden héten látogat. Én is szeretek oda menni. Nem izgat ez az isten-istenítés, én sosem találtam rá Jézusra, aki bennünk lakozik állítólag, de ott, a gyertyafényben izzó forró-arany tea minden cseppjében otthon vagyok. A kekszek halk roppanása a fogak közt, a kedves történetek, a halk kuncogás, a jóisten, ha van, ott rám is vigyáz. Ennek a belső otthonnak Kriszta a háziasszonya, olyan ő, mint egy langyos cserépkályha, szőkesége a napé, mosolya egy rózsáé. Minden szava nyugtat, minden szava törődés. Hogy oda volt az öreg mindenhatóért! Vajon most mit érez? Hogy cserbenhagyták. Hogy a jóisten, mikor a szeretetet osztogatta, róla megfeledkezett. Hogy tehetted ezt, hogy tehetted, ki a mennyekben vagy? Leghűbb barátod töröd kerékbe az élet sziklás oltárán?! Mivégre, mire, istenem, ne bőgjek már, elmaszatolódik a szememen a festék. Fáj a torkom megint. Most gyógyultam meg. Vissza fogok esni. Fel kéne mennem, rengeteget kések. Képtelen leszek Kriszta szemébe nézni, nem nézhetek rá sajnálkozva, nem sírhatok. Nem bírnám elviselni, ha sírna. A megtörtsége, a félelme engem is halálra rémítene. Hogy segítsek neki, mit is mondhatnék? A virág is fázik. A virág! Az a szerencsétlen szál nyomorék, félig fagyott fehér rózsa, amit neki hoztam. Mennyire nem illik hozzá, te szent ég! Remélem…
Hat huszonöt. Csörög a mobilom. Kriszta!! Majdnem kiejtem a kezemből. Igen, itt vagyok a ház előtt, nyitja az ajtót a kaputelefonról, hát benn vagyok a szép, újszagú épület lépcsőházában. Még soha nem volt ilyen közel a harmadik emelet. Egy nyugdíjas tetű sebességével vánszorgok. Fenn Kriszta a nyitott ajtóban áll. Ragyog a szeme, szikrázik a mosolya, kék farmerszoknya takarja vékonyka, szürke harisnyás lábacskáját, Fehér blúza ráncain vidáman táncolnak a kék nefelejcsek…
- Mit állsz ott, mint a sóbálvány, gyere gyorsan beljebb! Dóri mondta, hogy a múlt héten voltál beteg, nagyon aggódtam érted! – nevet rám szeretettel.
Lám, mégiscsak találkoztam a Jóistennel. Ott volt, 2003 márciusában egy kis beteg szöszi lány ragyogó szemében.

2003.