Nadina

Ma van 30 éve, hogy utoljára színpadra léptem-gondolta az öreg hölgy szomorúan. Lenézett tönkrement lábaira, és visszagondolt azokra az időkre, amikor ezekért a lábakért minden nő irigyelte, aki csak meglátta a Bécsi Balett színpadán. A férfiak imádták, néhányuknak már az is megfordult a fejében, hogy ez a lány nem is egyszerű nő, már-már földöntúli lény... Istenítették, csodálták, körülrajongták. Ez lett a veszte. A szépséges Nadina szívét megkeményítette a büszkeség, a kevélység és a beképzeltség. Pár év alatt elveszítette a kapcsolatot az emberekkel, nem szólt senkihez, mert mi lett volna a mondanivalója az ünnepelt csillagnak az egyszerű köznép számára.
Egyszer, bár ez egyedülálló eset volt, egy angol úr öngyilkos lett, amiért nem fogadta udvarlását. De vajon miért is nem fogadta? -kérdezte gyakran magától. Mert a dicsőség a fejébe szállt, szinte ő maga is elhitte, hogy nem földi lény, azt gondolta, hogy ő többet ér az embereknél. A sorsnak persze mindenért fizetni kell.
Most nem más Nadina a híres balettündér, mint egy nyomorúságos öregasszony járókerettel, akinek az izületei végképp felmondták a szolgálatot. Hiába, túlzásba vitte. 35 éves korában is ugyanolyan tündöklő és csodálatos akart lenni, mint 18 évesen, nem hallgatott senkire, túlterhelte magát. De ami a legrosszabb, teljesen egyedül maradt. A büszkesége nem engedte, hogy ismerősei megtudják milyen nyomorult lett, nem bírta volna elviselni a sajnálatukat. Eltűnt a világ szeme elől, újra az eredeti nevét használta, a Helga Wienerstein-t, amit túl hosszúnak és kispolgárinak talált, ezért vette fel az oroszosan hangzó, titokzatos Nadinát.
Valakije azért neki is volt, igaz, ez a valaki csak a lelkében élt. Magányában mindig felrémlett előtte egy kedves arc, egy meleg szürke szempár, és hosszú lenszőke haj. Igen a Fiú. Csak így hívta magában, a nevét sem tudja. A Fiú mindig az előadás végén jött be a színpadra, összeszedte a virágokat, odalépett egész közel hozzá, nem szólt semmit, csak átnyújtotta a virágokat. De hogyan! Diadallal, mintha a virágokért ő maga harcolt volna. Soha, egyetlen szót sem váltottak, mégis ő volt az egyetlen, aki át tudta törni Nadina kevélységének jégpáncélját, talán mert napsugár volt a szemében, a meleg szürke szempárban. Úgy tudott nézni rá, mintha azt mondaná a szemével: szeretlek, imádlak, csodállak, meghalnék érted te angyal! Miután Nadina átvette a virágokat a Fiú meg akarta csókolni a kezét, de Nadina sohasem engedte; hogyan is engedhetné, hogy egy színpadtakarító az Ő kezét... Csak titokban mert arról álmodozni, hogy egyszer, majd lesz alkalom többre is, mint egy kézcsók.
Azután egy napon nem a Fiú szedte össze a virágokat, hanem egy rózsaszínű tülszoknyás kislány. Nadina nem értette az egészet. Mit keres itt ez a kis bájolgó leányka, mikor Ő egész este azért táncolt, hogy azután a Fiútól átvehesse a virágokat. Megrémült, mégis mosolyognia kellet. Csak a holnapban bízhatott.
De azután a nap után soha többé nem jött a Fiú összeszedni a virágokat, Nadina büszkesége pedig nem engedte, hogy érdeklődjön egy színpadtakarító után. Egyre kevesebb örömét lelte a táncban, de keményen dolgozott, mint egy gép, egy robot. Az utolsó években már nem volt ugyanaz, és ezt a közönség is észrevette. Ekkor vonult vissza, nem kért a lealacsonyító kritikákból, a sajnálkozó tekintetekből.
Most itt van, 67 évesen, egyedül, nyomorékon, a Fiút azóta sem látta, de nem múlt el nap, hogy ne gondolt volna rá.
Újra át akarta adni magát az emlékek sodró árjának, mikor hirtelen görcsös fejfájás tört rá, elvesztette az eszméletét.
Mikor magához tért, egy virágos mezőn ült. Ameddig a szem ellátott, tarka virágok serege vette körül. Az egész jelenet olyan ismerős volt. Végül sikerült megfejtenie, a virágok miatt van, azok olyan ismerősek, hiszen ezen a mezőn van az összes virág, amit egész életében a szerepléseiért kapott. Megpróbált felállni, egész könnyen ment. Csak most vette észre, hogy a kedvenc balettruháját viseli, a halványkéket, apró igazgyöngyökkel kivarrva. Tett néhány tánclépést, kavart egy-két bizonytalan piruettet, azután egyre jobban belejött, a lába egészen a régi volt. Eltáncolt minden darabot, ami valaha műsorra volt tűzve az ő szereplésével. Szinte szédült az örömtől. Egyszer csak egy tóhoz ért, a tükrében megpillantotta magát, majdnem elájult a meglepetéstől; a haja ismét ébenfekete volt, csinos kontyba csavarva a feje búbján, a szeme izzott, mint két égő széndarab, az arcbőréről eltűnt minden ránc, feszes volt és piros pozsgás.Újra a régi 20 éves balettündér Nadina volt.
A benne dúló érzelmek majd' szétvetették. Hogy levezesse, újra táncolni kezdett. Hosszú órákig nem csinált mást, csak táncolt, táncolt, és újra táncolt.
Hirtelen két sárkány tört ki a fák közül, hogy felfalják. Nadina ledermedt halálfélelmében, mozdulni sem tudott. A szörnyek megállíthatatlanul rohantak felé. Nadina tudta, hogy nincs menekvés.
Hát eddig tartott a boldogsága? Ez a néhány óra jutott csak neki? Még ez is sok egy olyannak, mint ő- mondanák a rossznyelvek. De a sors szerencsére nem általuk vezérelt.
Hirtelen a semmiből ott termett a Fiú, szembeszállt a sárkányokkal, hosszasan csatáztak. A lánynak egy örökkévalóságnak tűnt az idő. Életében először aggódott valakiért. A végsőkig nem lehetett sejteni a csata kimenetelét. Végül a Fiú legyőzte a sárkányokat. Nadina döbbenten ébredt rá, hogy a két sárkány a büszkeség és a kevélység volt, akik most először alul maradtak.
Ebben a pillanatban angyali zene csendült fel, Nadina még sohasem hallott ilyen gyönyörűt azelőtt. Mégis, mintha mindig is ismerte volna, tudta rá a lépéseket, lassan odatáncolt a Fiúhoz. Az nem szólt semmit, átnyújtott egy csokor vérvörös rózsát, és megcsókolta Nadina apró kezét. A tapsvihar (fáziskéséssel) csak most tört ki. Ők azonban nem törődtek semmivel, mélyen egymás szemébe néztek, majd kézenfogva elindultak a csodakert belseje felé.
Helga Wienerstein néhai táncosnőt két nap múlva találták meg a lakásán. Az orvos agyvérzést állapított meg. Szörnyű fájdalmai lehettek, furcsa, hogy mégis, olyan nyugodt, békés mosoly ül az arcán-jegyezte meg a doktor.
Nagy temetés volt, az egész világ siratta a balettündért, már aki emlékezett még rá. Egy tévésorozatot indítottak el a tiszteletére, és kiadták az életrajzát, amiben táncos éveinek minden apró részlete szerepelt, csak az nem, ami igazán számított neki, hiszen a hideg és gőgös Nadina lelkét senki sem ismerte. Ez mostmár nem számít. A fontos, hogy megtalálta, amit egész életében keresett, és amit csak halála után kaphatott meg.

1998. március 17.