Orosz tél

I.

Tanjával rohant a vonat, keresztül sok idegen országon, ismeretlen falvakon, sosem látott hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön. De nem figyelt most erre, gondolatai Oroszország kopár síkjain kóboroltak. Már szinte maga előtt látta a téli orosz tájat, a havas pusztákat, a hóborította fenyőerdőket, és a sápadt napfelkeltét, ahogy félálomban merengett. A takaros kis házuk is megjelent előtte, benne várják a szülei és a húgai. Az állomáson Ilia fogja várni, megírta neki mikor fut be a vonat. ekkor bizonytalanság fogta el. Megkapta-e a fiú a levelet? És ha igen, szereti-e még a kis Tanját? "Nem kételkedhetem benne, ott lesz, várni fog, kell, hogy várjon" - nyugtatta meg magát. Világosan kirajzolódik csukott szemhéjai mögött a szabályos arc, a kék szempár, szőke hajába belekap a szél, arcát pirospozsgásra csípte a kemény orosz, téli hideg.
A vonat pedig rohant, kerekei zakatoltak. Csupán néhány óra választotta el a lányt kedvesétől, a családjától, a házuktól, a síkságtól, a hazájától.
Azt hitte, hogy végre teljesülhet minden elképzelése, vágya, álma, most újra boldog lehet... Mindaz valóra válhat, amiről már hat évig csak álmodozott. Most egymáséi lesznek. Álmában már annyiszor bebarangolták a pusztákat, megcsodálták a dérrel borított fenyőerdőket, miközben jégcsapot szopogattak és ropogott a lábuk alatt a finom, puha porhó.
6 éve még minden olyan könnyű és nyilvánvaló volt. Igaz, ő csak egy egyszerű vidéki, tanulatlan, 16 éves falusi lány volt, nem voltak előkelő francia ruhái, sem divatos frizurája. Szülei egyszerű parasztemberek és Ilia sem egy előkelő angol herceg, de minden így volt jó, így szerette...
Azután jött a véres, sötét, gyilkos, gyűlöletes háború. Tanja kinn rekedt az országból, mivel előkelő angol nagynénje társalkodónőjeként utazgatott délen. Nem jöhetett haza. Számtalan levelet írt, amikre nem jött válasz. Nagynénje elmagyarázta: ez nem azért van mert valami baj történt, hanem mert a háború idején akadozik posta az országok közt. Ez az egyszerű magyarázat Tanja egyszerű lelkét tökéletesen megnyugtatta, úgyhogy alig várta a hazatérést, biztos volt benne, hogy minden úgy lesz, mint a háború előtt, vagy még jobban, mert végre Ilia feleségül veszi.
A vonat dudálására felriadt álomképei közül, ránézett finom kis kezére, a gyűrűs ujján ott díszelgett már 6 éve az egyszerű, fából készült "jeggyűrű", amit Ilia készített és adott neki oly nagy szeretettel, hogy többet ért neki, mintha gyémántból vagy aranyból lenne és egy vérbeli hercegtől kapta volna.
A szerelvény lassan fékezett, Tanja kipillantott a vonatablakon a rég vágyott havas tájra. Mosoly öntötte el az arcát, egész testében reszketett, lelkét átjárta a csodálatos érzés:"Hazajöttem, itthon vagyok!" A vonat lassan megállt. Tanja számára minden pillanat egy év, egy ezred, egy örökkévalóság.
Kapkodva szállt le a vonatról, de feleslegesen, Ilia nincs ott, sehol egy ismerős arc.
Rohanó idegen arcok tömkelege vette körül, és ő mégis egyedül volt. Az ott uralkodó hangulat, az izgatott várakozásnak, a viszontlátás örömkönnyeinek és az elválás fájdalmának ellentmondásos keveréke el sem jutott hozzá. Mintha egy üvegbúra alatt állt volna. Lassan eszmélt föl, újra körbetekintett. Az állomás sem volt a régi, mintha nem is ugyanarra a helyre érkezett volna, ahonnan hat éve elindult. Hirtelen átvillant az agyán a rémület:rossz helyen szállt le? Nem, az nem lehet. Pár percig tanácstalanul ácsorgott. A szorongás jeges marokként szorította a szívét. Nem értette mi történhetett. Lassan nagyon lassan bontakozott ki elméjében a vélt megoldás" talán a posta még mindíg nem jó, talán nem kapták meg a levelemet, csak erről lehet szó, csakis erről". Görcsösen próbálja megnyugtatni magát, ebbe a fűszálba kapaszkodott, nehogy lerántsa a belül kavargó örvény . Azonban a tudatalatti félelem hideg jégtömbként nehezedett a szíve és a gyomra tájékára.
Nehezen szánta rá magát, az indulásra. Egyedül kellett nekivágnia a hosszú útnak a magas hóban. Lassan botorkált, kezében nyomorúságos, szánalmasan könnyű motyójával. Hát igen, a háború az előkelő nagynénikre is lesújtott, szinte mindenüket eladták.
Milyen régóta vágyott haza az orosz pusztákhoz, a fenyőerdőkhöz, a valódi hazai télhez, a hóropogáshoz, a jégcsapokhoz, de most ott volt nem tudta élvezni mindezt, nézte, de nem látta. A könnyű topánkája, teljesen átázott, a legszebb almazöld ruhája, amit azért vett fel, hogy Ilia ebben pillanthassa meg hat év után először, sok rakoncátlan ág kapaszkodóhelye lett, így több helyen cafatokban lógott, halálosan elfáradt, arcát és kis kezeit rózsapirosra festette a hideg. Egészen bealkonyodott. már úgy érezte, nem bírja tovább, feladja, amikor hirtelen kibukkan a fák közül a szülői ház, a rég nem látott családi fészek, boldog gyermekkora színtere. A látványtól új erőre kapott ismét elöntötte a lelkesedés. ezeket a kegyetlen, fagyos hideg miatt, görcsösen teszi egyik lábát a másik után, a lelke felmelegedett, eltűnt a jégtömb a szíve és a gyomra tájékáról. " Lesz majd meglepetés, mikor betoppanok" ez az utolsó gondolata az ajtó előtt. Nincs kulcsra zárva, egész testével nekifeszül, és benyit...

Másnap hajnalban Tanja már napfelkelte előtt egy kidőlt fatörzsön ül. Nem tudott aludni, nem érez mást csak végtelen ürességet, még sírni sem tud.
Meredten bámulja a sírkövet:
Ilia Obnyikov
1894-1917
Életét áldozta a hazáért

A HAZÁÉRT! Tanját nem érdekelte sem a haza, sem a szabadság, sem a nagy eszmék. Iliát akarta, de Ilia nincs többé. Apja elvesztette a fél lábát, anyja tüdőbeteg, húgait meggyalázták jöttment katonák... Vége mindennek semmi sem lesz, úgy mint volt, sohasem lesz már boldog az élete. A háború nemcsak a jószágot vitte el, az életet, magát az életet is.
Hol lehet most Ilia? Nem, nem itt a sírkő alatt, nem itt a fagyott föld alatt. Ez csak a teste. Ő maga, a lelke, a kedvessége, az életöröme, a vidámsága, az hol lehet? Mindez örökre elveszett? Nem tudni. Megérte-e vajon a hazáért, a nagy Oroszországért, az orosz tájért és télért, a deres fákért, a hóropogásért?



II.
Olgával rohan a vonat. Arról álmodozoik, milyen lesz majd újra bálokba járni, elkápráztatni a férfiak minden korosztályát és a lányokat belesápasztani az irígységbe. Olga okos, művelt, és kiemelkedő szépség. Épp az elentéte Tanjának, aki anyja legjobb barátnőjének unokahúga, illetve társalkodónője volt, mint ő. Olga is az angol hölggyel töltötte az elmúlt hat évet, és nagyon untatta a háború. Nem volt olyan mélyenérző, mint Tanja, őt csak az érdekelte, hogy nem járhat bálokba, nem csodálják a férfiak és majdnem az összes párizsi ruháját el kell adnia. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a legszebb darabokat egy kis ravaszsággal és fondorlattal sikerült megmentenie...Őt úgy ismerték már 14 éves korában, mint a Pétervári bálok szépét. Sosem vette fel kétszer egy bálba ugyanazt a ruhát. A lányok irigyelték és gyűlölték is, azonban szemtől szembe mézesmázosak és kedvesek voltak vele, úgy gondolták, Olgának is csak egy férje lesz, a többi fiatalembernél jobb eséllyel indulhatnak Olga barátnőiként. Azonban Péterváron szinte minden fiatalember az a férfi szeretett volna lenni, aki majd abban a földöntúli boldogságban részesülhet, hogy Olga kezét elnyeri. Így élt Olga.
Azután jött a férfiakat eltávolító, bálokat megszűntető háború. Ő az angol hölggyel és Tanjával kinnragadt az országból és nem mehetett haza. Nem is bánta azt hitte izgalmas lesz, de az ő kis északangliai falujukat nemigazán érték el a véres borzalmak, csak a szegénység, de ez korántsem volt izgalmas, inkább gyűlöletes.
Olga nem írt haza levelet. Úgy gondolta sokkal jobb lesz váratlanul betoppanni a háború végeztével.
Közben a vonat kerekei zakatolnak. Olga unatkozva nézelődik. Ha arra jön valami figyelemreméltó személy gyorsan a kezébe kapja a Keats kötetet, hogy lássék mennyire ismeri a világirodalmat, milyen művelt. Igazából azonban cseppet sem érdekeli a romantika, szenimentális ostobaságnak tartja, de mit tehet, ha egyszer most a férfiak szeretik a romantikus, olvasott nőket. Arra gondol, milyen klassz lesz majd versekből idézni, ezzel teljesen elkápráztathat majd mindenkit.
Ahogy a kezére pillant a kérőire gondol. Persze számtalan udvarlója volt és még valószínűleg lesz is, de csak hárman jöhetnek szóba.
Az egyszerű, vékony ezüstgyűrűt a kis virággal a romantikus, ábrándos Dimitijtől kapta. Dimitríj volt a legkedvesebb és legszórakoztatóbb, Ő mondta neki a legszebb bókokat, például, hogy a szeme olyan, mint a harmatos ibolya, hogy termete, mint a liliomszál, arca, mint a rózsa.
Az óriási briliáns a vastag arany karikán Alexeitől való. Alexei valódi herceg volt, rengeteg pénzzel, végtelen birtokokkal, és imádja őt. Mindent megadhatna neki, amit csak el tud képzelni. 3 éven át drágábbnál drágább ajándékokkal halmozta el.
A legszebb gyűrű, egy vékony fehérarany-karika, apró zaffírkövekkel ékítve, ez Oleg ajándéka. Oleg volt a legjobb képű legény egész Péterváron, minden lány álma. Mikor Olgával táncolt, a többi lány nehezen tudta leplezni irígységét és Olga nagyon élvezte mindezt. Gyakran elképzelte, mit szólnának vetélytársnői, ha őt választaná férjéül.
A vonat dudált, majd lassan megállt. Olga méltóságteljesen megindult egy kocsi felé. Nehéz bőröndjeit a kocsis alig tudja betenni. Elindulnak.
Útközben Olga azon gondolkozik, vajon hányan vesztették életüket a háborúban lovagjai közül. Rövid fejszámolás után tudja, hogy elég kevés rá az esély, hogy mindhárom fiú elesett volna. Számító és érzéketlen gondolatok veszik birtokba az agyát:" Az lenne a legjobb, ha ketten elestek volna, akkor nem kell választanom, hozzámegyek a harmadikhoz ezután a báli szezon után, ha nem találok jobbat. Ha csak egyikük halt meg, az sem gond, majd megsiratom,meggyászolom, eljátszom, hogy csak őt szerettem igazán, hadd sajnáljanak, azután hagyom hagy versengjen értem a másik kettő, és majd választok. Apám túl öreg a háborúhoz, öcsém túl fiatal, a családban nem lehet semmi baj. Ha mindhárman élnek? Akkor marad minden a régiben." Ekkor megdöbbenve tekint ki az ablakon. Pétervár, ahova vágyott, a báli szezonok paradicsoma romokban áll...

Másnap hajnalban Olga már napfelkelte előtt a város romos utcáit rója, ahol már megkezdték az újjáépítést. Olga nem érzett mást csak végtelen ürességet.
A családjával nincs baj, leszámítva, hogy minden pénzük elveszett, Így Olgának is dolgoznia kell majd.Nem lesznek bálok Pétervárott, s mire lennének is, Ő már matróna lesz. A kérők? Hol vannak már a kérők? Dimitríj, a kedves, ábrándos Dimitrij a vérét ontotta a hazáért, Alexei egy kastélyon és némi pénzen kívül mindenét elvesztette, ráadásul elvett egy kis parasztlányt... A szép Oleg mostmár visszataszító Oleggé lett, midőn kis híján bennégett egy szobában, végül túlélte, de örökre megnyomorodott.
Olga néhány óra leforgása alatt felfogta, hogy minden megváltozott, ez már nem a régi élet és sohasem lesz az. Egy új világba csöppent, ahol elveszettnek érzi magát, nem leli benne helyét. Nem érti ennek az új helyzetnek a lényegét, minden összeomlott. Nem tudja lesz-e ereje újjáépíteni az életét. Kell, hogy legyen, hiába minden fájdalom és szenvedés, tovább kell élni, tovább kell menni, tovább kell csinálni... Erre vagyunk teremtetve. Vajon tényleg erre vagyunk, vagy csak nem találjuk a valódi választ?

Szeged, 1998. március 14-15.