"Édesanyám 50. születésnapjára"
Az én anyukám. Mindig nagyon szép volt, pedig nem viselt párizsi ruhát, nem hordott bubifrizurát, és mégis… Nekem ő volt a legszebb a világon. Ahogy próbálok visszaemlékezni a gyerekkoromra, minden emlékemben elővillan a tekintete, amiben olyan fénysugár volt, ami megvilágított engem. Barna őzikeszemében mindig ott volt a szeretet, a jóság, a kedvesség, a büszkeség, és még valami, valami megfoghatatlan. Ezt a megfoghatatlant féltésből, aggodalomból, szomorúságból gyúrták, de mégsem az volt, hanem valami egészen más.
Ezt láttam a szemében, mikor oltást kaptam és utána mentünk vissza a bölcsibe, én a kerítés rámpáján mentem, anya fogta a kezem, én meg már régen elfelejtettem azt, hogy fájt.
…mikor kézen fogva először indultunk együtt a piros oviba, és ott meg kellett mondania, hogy a jelem nem alma lesz, hanem napocska.
…mikor a könyvtárban otthagyott a délelőtti matinén, ő meg felszaladt a másodikra, az unalmas felnőtt könyvekhez.
…mikor az Éntáncolnékveledet, az Izaurát meg a Névtelenvárat néztük az első színestévénken.
…mikor ezredszer kérdeztem meg tőle, hogy benne van-e a már a rég áhított kistestvér a hasában, és ő végre igennel válaszolt.
…mikor biciklizni tanított a lakótelep egyik hátsó parkolójában, és én a környék összes Ladájának nekimentem.
…mikor először hagyott ott az iskolában az általa varrt iskolaköpenyben a postairónokkal, a piros-kék ceruzákkal, a színes pálcikákkal.
…mikor elköltözés utáni első este lefekvéshez készülődtünk az új, idegen és trolik zajától hangos gyerekszobában.
…mikor átadta a levelet arról, hogy nem vettek fel a 8 osztályos gimnáziumba, ahová járni szerettem volna.
…mikor kitűnő lett a bizonyítványom, és akkor is, amikor nem.
…mikor az elit gimiből hazahoztam egy hónap alatt az ötödik kettest.
…mikor feljelentettünk a barátnőmmel egy magamutogató és zaklató szatírt a rendőrségen.
…mikor a ballagás előtt benézett délutánonként a szobámba, ahol a felvételire tanultam.
…mikor az érettségi büfében kente a szendvicseket.
…mikor 18 évesen először otthagyott a rideg és idegen kis albérleti szobámban, a nagyvárosban, egyetemistaként.
…mikor nem sikerültek a vizsgáim, és akkor is, mikor sikerültek, és hazatértem vidéki illatú nyárra egy fáradt péntek délután.
…mikor egy felbontott eljegyzés után újra szerelmes lettem vadul és menthetetlenül.
…mikor igazságtalanul kirúgtak az első állásomból, amit annyira szerettem.
…mikor férjhez mentem, és bevonultunk a csillogó-villogó házasságkötő terembe, kezemben virágcsokor, mögöttem a hófehér ruha uszálya, fejemen fáty(ol).
Ezt láttam, valahányszor ránéztem, valahányszor boldog voltam, vagy féltem, de sose értettem, sose kérdeztem…
Aztán egy este, mikor szalmonellás voltam, ráadásul akkor tudtam meg, hogy kisbabát várok, felhívtam őt. Elmondtam, hogy mennyire félek, aggódom, és szorongok, nehogy ennek a pici életnek baja essen a betegségem miatt. Talán sírtam is, és mondtam, hogy csak annyit kérek a Jóistentől, hogy a jövő héten, mikor eljutok az orvoshoz, akkor legyen minden rendben. Aztán már sínen leszünk. Csak ott, a jövő heti ultrahangon hadd lássam meg először a kicsi szívét dobogni. Anyukám erre csak hallgatott, majd lassan, tagoltan, minden szót megfontolva, nagyon kedvesen így beszélt hozzám: „Kislányom, ne hidd, hogy ez így működik. A jövő heti ultrahang, ha rendben lesz, utána kezdődik csak az izgalom. Hidd el, az csak a kezdet. Egy csodás korszak kezdete, de egy olyan korszaké, ami tele lesz aggódással, szorongással, féltéssel, vágyódással. Vizsgálatok sorozatai, vérképek, ultrahangok, eredmények és vizsgálatok megint. Mindig izgulni fogsz, hogy minden rendben legyen, és ez így van rendjén.”
„Akkor ez addig fog tartani, amíg meg nem születik?” – kérdeztem megrökönyödve.
„Nem – lehelte halkan – amíg a szemünk nyitva van…”
És akkor megértettem.
2009. szeptember 23-24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése