Balek vagyok. Sokan vágták már a fejemhez, de nem izgat. Egyszer valaki azt mondta, hogy sokkal jobb érzés jó fejnek lenni, mint rossznak. Szerintem is. Ezért adok mindig aprót a hajléktalanoknak az aluljáróban. A barátaim csak röhögnek rajtam: látszik, hogy vidéki vagy!
Nem baj, had nevessenek. Én örülök, hogy segíthetek, kell nekik a pénz, igaz, nekem is. De nekik sokkal jobban. A „pizzát rendeljek vagy rántott húst?” nem egészen ugyanaz a probléma, mint az „egyek vagy ne egyek”!
Aztán egyszer olvastam egy cikket a HVG-ben, ami azt elemezte, hogy mennyit keres egy csöves az utcán egy nap, és aztán azt mire költi. Nem tetszett. Azt éreztem, hogy igazuk van a többieknek, ez az egész átverés, a szegénység marketing menedzsmentjének a netovábbja. Elraktam az újságot a táskámba, mert odaértem az aluljáró lépcsőhöz, elhatároztam, hogy nem adok most senkinek. Nem is adtam. Kemény csaj vagyok, az élet megedzett, ha-ha! Engem ma nem téveszt meg senki a szívszaggató meséjével!
Aztán édes jelenetnek voltam szemtanúja: Egy sárga, foszlott bélésű paplanba csomagolt néni mindenáron fésűt akart kölcsön adni egy barna pulcsis bácsinak. A férfi nem kért az ápoltságból, és brutálisan kettétörte a néni bugyirózsaszín, foghíjas fésűjét, aki ezt látva minősíthetetlen szavakkal illette a bácsit, majd sírva fakadt.
Gondoltam mégis odamegyek, és vigasztalásképpen adok pénzt a néninek egy új fésűre, de addigra már túlhaladtam, és szégyelltem visszafordulni.
Másnap bementem a 100forintos boltba, és vettem egy szép, új fésűt. Gondoltam leteszem a néni elé, és elsietek, biztos nagyon fog örülni. Teljesen beleéltem magam a megható jelenetbe, azonban a néni nem volt a tegnapi helyen, a sárga paplanja magányosan koszlott a földön. Mindennap figyeltem, de nem találkoztam vele többé (vagy csak nem ismertem fel?), míg egy nap a paplan is eltűnt onnan.
Attól kezdve nem érdekelt, hogy piára költik a pénzt, vagy cigire, vagy akármire, amire én sajnálnám. Azért adom, hogy sötét, silány, aluljárós életüket egy árnyalattal világosabbá tegyem. Ha ez egy korty bor, vagy egy slukk dohány, akkor arra szánom. Festő vagyok, megtehetem, élet-festő. És attól nem lesz kevesebb szín a vásznamon, ha adok néha a festékemből. Groteszket is kell néha festeni.
És a fésülködés sem hátrány…
2003.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése